2017. 08. 11. 15:18

A perc, amikor az életem örökre megváltozott. A perc, amikor a lelkem több ezer darabra hullott. A perc, amikor az én egészséges(!!!), csupa mosoly, boldog kisbabám meghalt. Másnap lett volna 10 hónapos.

Intenzív osztály. Egy kis irodába ültünk Apával, odaültettek be minket, miután nem sokkal előtte kijött az orvos, hogy folyik az újraélesztés, immáron az utolsó, de nem sok reményt látnak. Várunk. Sokkos állapotban vagyunk mindketten. Száguldoztak a gondolataim, hogy hogy lehet ez?? Soha nem volt beteg. Pár nappal ezelőtt egy kis folyadékpótlásra kerültünk be a helyi kórházba, hogy a manóba jutottunk idáig? Miért kellett végignéznem, hogy haldoklik? Miért nem törődtek a tüneteivel? Miért csak az utolsó percben küldtek minket tovább a klinikára? Miért kellett hallanom annyiszor, hogy "nyugodjon meg anyuka ez normális?" Miért érzem, amit érzek?

Mielőtt jöttek szólni, hogy vége, már tudtam, hogy Boti elment. Éreztem. Annyira sokszor hallottam addig az anya-gyerek kötődésről, de azt soha nem gondoltam, hogy a hiányát mennyire fogom érezni a kötődésnek. Éreztem, még próbálták menteni az életét, hogy megy el, hogy válik le rólam. Hiába szorítottam a kezem a mellkasomra, hogy hátha ezzel megakadályozom, hogy elmenjen. Nem egyik pillanatról a másikra történt a leválás, hanem lassan, de folyamatosan. Az a hatalmas űr, ami ott maradt a mai napig nem múlt el, talán soha nem is fog.

Aztán jöttek... hárman, nem kellett mondaniuk semmit, az arcukra volt írva. Én kiabáltam, hogy nem, az nem lehet... Az utolsó 3,5 nap összes félelme, aggódása egyszerre bukott ki rajtam. Hiszen alig voltunk itt 4 órája, a másik kórházban azt mondták itt minden rendben lesz. Valóban jó kezek közé kerültünk, de ők sem értették az egész helyzetet. Hogy miért csak most, miért nem hamarabb??? Az orvos átölelt, közölte, hogy hamarosan elbúcsúzhatunk Tőle. Ketten maradtunk, nem csak a szobában, az életünkben is.

Még vártunk, hogy bemehessünk hozzá, nagyon furcsa dolgot éreztem. SEMMIT! Nagy, hatalmas, mély ürességet. Ijesztő volt. Nem értettem. Aztán rájöttem visszanézve, hogy ez egy teljesen normális sokkreakció volt. Természetesen nem kellett sokat várni a kínzó érzésekre, amikor kezdtem felfogni, hogy az én drágám, akiért éltem nincs többé. Csak ültünk ott abban a pici irodában, néztük egymást Apával és csak azt hajtogattuk, hogy ezt nem hisszük el. Hol van ilyenkor Isten? Miért vert meg így bennünket? A párom szüleit idő előtt elvette, miért kellett a kisfiát is?

Én mindig is nagyon érzékeny lelkű voltam, hamar sírtam el magam, ha valami bántott, de sokat sírtam örömömben is. Világéletemben féltem a halottaktól, talán azért is, mert gyermekként közvetlenül a temető mellett laktunk. Soha nem láttam halottat, de azt álmomban sem gondoltam, hogy a kisfiamat fogom először így látni. A látvány sokkolt, de a részleteket nem fogom leírni, az maradjon meg kettőnknek, az Apukájának és nekem. Így pár hónappal később úgy gondolom, hogy nagyon méltóságosan tudtunk tőle elbúcsúzni. Egy valamit mégis leírnék..., az illatát. Még fogtam a kis testét és búcsúztam tőle, olyan fura illatot éreztem. Semmihez sem hasonlítható, nem rossz és nem is jó illat. Kérdeztem az Apukáját később, hogy ő érezte-e, de azt mondta, hogy nem. Azért volt érdekes ez az illat, mert hosszú heteken keresztül fel-fel bukkant körülöttem. Akkor mindig tudtam, hogy Ő itt van velem. Én hiszek ebben, hiszem, hogy fogunk még találkozni. Hinnem kell, máskülönben megbolondulnék.

2 órát lehettünk volna vele, de szóltak, hogy minél hamarabb menjünk, mert csúnya változásokon fog keresztül menni ez idő alatt. Talán csak ez nyugtat, mert így 5 hónappal később is még mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, hogy miért jöttünk el idő előtt. Akkor ott nem gondoltam bele, hogy én most vagyok vele utoljára. Remegtem, küzdöttem, hogy ne ájuljak el. Csak az járt a fejemben, hogy most vele kell lennem, én vagyok az anyukája, hiszen megígértem neki, mikor kiderült, hogy Ő érkezik hozzánk, hogy mindig vele leszek, vele kell lennem még átér arra a bizonyos másik oldalra. Igazából nem tudtam volna végignézni, ahogy elviszik, de nem is tudtam csak úgy ott hagyni. A doktornő nagyon kedves teremtés volt, miután utoljára elénekeltük Botinak az altatóját megkértük, hogy vegye át tőlünk. Aztán csak arra emlékszem, hogy az Apukája kihúz az ajtón. 

Kiültünk a parkba egy padra, hamarosan jöttek értünk, hogy hazavigyenek kettőnket. Kettőnket. Utálom, ezt a számot. Legszívesebben visszamentem volna az osztályra, hogy magammal vigyem Őt, mert az nem lehet, hogy az én boldog, huncut kisbabám nincs többé. Sírtunk, nem érdekelt ki lát bennünket, vagy mit szól hozzá. Valamit tennem kellett, hogy eltereljem a gondolataimat, így a közeli családot, barátokat értesítettük még a barátunk értünk nem jött. Haza felé az autóban rápillantottam az órára, fél hatot mutatott. Tudjátok mi jutott eszembe? Hogy gyorsan menjünk, mert csinálnom kell a kis kajáját, mert mindjárt éhes lesz.

Később olvastam valahol azt, hogy az elbúcsúzás a gyász feldolgozásának egy folyamata és ha tehetjük búcsúzzunk el az elhunyttól. És igaza volt, nem tudom mi lett volna, ha mi ezt nem tehetjük meg. Kell, mert látni kell, kellenek az utolsó szavak, az utolsó "nagyon szeretlek"-ek, az utolsó puszik. Ez az utolsó kép kísért a mai napig. Nem megy ki a fejemből az arca. Szinte naponta álmodom újra és újra az egészet. De remélem ez idővel halványodni fog és ha a halálára fogok gondolni nem az az arc lesz előttem, amit láttam, hanem az én édes kisfiam, mosolygödröcskés arcocskája, a kis göndör fürtjeivel, huncut nézésével.

Timi