Örökké a szívemben

Már napok óta érlelődik bennem, hogy írni szeretnék, de fogalmam sincs, hogy mivel is folytassam. Az elmúlt napokban lelkileg igencsak magam alá kerültem (ahogy mondani szokás "a béka segge alá", bár most úgy érzem, hogy jóval az iszap alatt vagyok és azt, hogy még a béka segge is messze van tőlem) és azon gondolkodtam, hogy hogyan is másszak ki ismét ebből a gödörből. Nem ez az első gödör életemben amiből ki kell kászálódjak, de kétségkívül a legmélyebb és ebből a gödörből teljesen kimászni soha nem fogok.

Ha valaki szomorú, az ember ösztönösen próbálja felvidítani, megnevettetni. Így el is döntöttem, hogy a nevetésről fog szólni ez a poszt. De mint tudjuk a nevetésnek is vannak fajtái, mint például az igazán szívből jövő, az erőltetett és amikor már kínodban nevetsz. Nekünk jutott mindenből az elmúlt hónapokban. 

Aki ismer, az tudja, hogy az én arcomon mindig ott ül egy mosoly, és soha nem lehet ebből kikövetkeztetni, hogy éppen rossz napom van, vagy tényleg cudar jókedvem van.

Amikor Botika meghalt azt gondoltam, hogy soha többet nem fogok nevetni. Mert nem tudok, mert nem akarok, mert nem tehetem és mert nincs hozzá jogom. Ez viszonylag hamar meg is dőlt. Sosem felejtem el, amikor Igorral írtuk össze a névsort, hogy a temetésen kitől vegyen búcsút név szerint Botika. Nem itthon írtuk, mert Boti halála után egy hónapig az estéket Gyöngyiéknél töltöttük, még akkor is, amikor Ők nem voltak otthon. Amikor ezredjére is olvastuk a listát, hogy vajon kit hagytunk ki, egyszer csak Igor elkezdett nevetni. Nem értettem, hogy mire ez a nagy kacarászás, mert úgy gondoltam, hogy nem igazán illő a mi helyzetünkben. Amikor elmondta mi jutott eszébe, már én is annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. A mi barátaink meg csak néztek, hogy belénk meg mi ütött, mert még az előbb sírtunk most meg teli szájjal nevetünk. Szép látvány lehettünk, én a helyükben azonnal hívtam volna a pszichiátriát, hogy hozzák a kényszerzubbonyokat.

Hogy mi volt a nevetgélés oka? Persze, hogy Boti. Egy nagyon kedves emlék, amire ha bármikor gondolunk elkap a nevetés, mert nagyon vicces volt az a helyzet. Amikor sétáltunk általában mindig útba ejtettük a kedvenc fagyizónkat, ilyenkor Boti mindig kapott egy tölcsért. A nagy séta alatt Igorral belemerültünk egy beszélgetésbe, így jódarabig nem néztük meg mit csinál Boti a babakocsiban. Amikor a piroslámpánál megálltunk bekukkantottunk a babakocsiba és azt láttuk, hogy Boti konkrétan beleszundított a tölcsérbe. A fejecskéjét csak a tölcsér tartotta. Leírni nem tudom azt a látványt, de mi hazáig annyira nevettünk akkor. Még Igor ki is vette a babakocsiból, hogy ne aludjon, mert a séta után azonnal jött az esti pancsi, evés, alvás, és ha ez a rend felborult bizony a fiatalember képes volt akár éjfélig is dajdajozni. Szegénykém alig bírta nyitva tartani a szemét, lógott a fejecskéje, mi meg próbáltuk ébren tartani a kis drágánkat. Szóval ez volt az első alkalom a tragédia után, hogy Igorral elnevettük magunkat. Persze ez a nevetés is sírásba fulladt, de akkor ott némi reményt jelentett számomra. 

Hosszú hetek teltek el, amikor a napjaink nem szóltak másról csak a fájdalomról, a kínról és a sírásról. Emlékszem, az időre amikor Igornak már vissza kellett állnia a munkába és hogy ne maradjak egyedül elvitt a szüleimhez egy hétre. Féltem egyedül maradni, de a konkrét okát, hogy miért a mai napig nem tudnám megmondani. Amikor otthagyott Anyukáméknál olyan rossz érzés fogott el. Butaság tudom, és nem tudom miért érzem ezt, de akkor, abban a percben azt éreztem, hogy egyedül lettem hagyva. Boti halála óta az az érzésem, hogy hiába van nagy családom, szerető szüleim, testvéreim, valahogy mégis azt érzem, hogy Igoron kívül nincs senkim. Pedig ebből a szempontból is nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a drága szüleim még velünk vannak és hogy a testvéreim és családjaik is egészségesek. Lehet azért van ez, mert tudat alatt azt gondolja az agyam, hogy rajtam kívül Igor tudja csak igazán, hogy mit érzek, hogy mennyire nagyon fáj, hogy a gyermekünk nincs velünk. Bár Igor mindig azt mondja, hogy biztos benne, hogy egy Anyának sokkal nehezebb, fájdalmasabb a gyermeke halála, de ezzel nem értek egyet. Mindkettőnknek piszkosul fáj és pont. Bár az igaz, hogy én a fogantatásától össze voltam Botival nőve és nekem eleve megvolt az a bizonyos kötelék, de én ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy nekem jutott plusz 9 hónap a kis életéből. 

Szóval amíg otthon voltam szegény szüleim egész héten azon voltak, hogy jobb kedvre derítsenek. A kedvenceimet főzték, de enni nem igazán volt kedvem, próbáltak rávenni arra, hogy kártyázzunk, társasozzunk, de ahhoz meg pláne nem volt humorom. Folyamatosan járt az agyam. Mindig azt mondtam magamnak, hogy majd holnap biztos jobb lesz, de nem lett. Akkor már 4 hét telt el Boti halála óta és nem hogy jobban, de napról napra  rosszabbul éreztem magam.

Azon a héten történt két nagyon meghatározó dolog velem. Eszembe jutott az én általános iskolás osztálytársam, aki elveszítette a testvérét egy autóbalesetben. Napokig rágódtam rajta, hogy rá merjek-e írni, mert nem akartam felszaggatni a sebeit, de meg kellett kérdeznem tőle, hogy beszélhetnék-e az anyukájával. Végül megírtam az üzenetet és szinte azonnal jött a válasz, hogy nyugodtan keressem fel az anyukáját. Sajnos személyesen még nem tudtam beszélni Vele, de akkor váltottunk pár üzenetet. Adott sok tanácsot, de mégis egyetlen egy mondata változtatott meg örökre. Azt írta, hogy soha nem fogunk tudni túllépni Boti halálán, de megtanulunk vele együtt élni. Ez az egyetlen mondat változtatott meg. Ez az egy mondat kellett ahhoz, hogy lépjek egyet előre. Onnantól kezdve nem vártam azt, hogy majd másnap jobb lesz. Megtanultam vele élni, a mellkasomban lévő fájdalom már hozzám nőtt. Mintha mindig is itt lett volna. Egyszer talán majd eltűnik a fájdalom, de már nem reménykedem, cipelem még élek. Ezúton is szeretném megköszönni Böbe néninek a segítségét, támogatását.

Nem sokkal a Böbe nénivel folytatott beszélgetés után találtam rá erre az irományra a facebookon és így több mint 8 hónap elmúltával veszem észre, hogy mennyire igaz is ez. A következőképp hangzik:

"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat -ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: "Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor...!" Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy Ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)

Így 8 hónap elteltével értem el arra a szintre, amikor már kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni. Pontosabban hétfőtől péntekig reggel fél 8-tól délután 4-ig. Amíg dolgozom 1000%-kal próbálok csak és kizárólag a munkámra összpontosítani. Aztán hazaérek, belépek a házba és jön a megszokott gyötrelem, de most már van 8,5 óra amikor fejben máshol vagyok, és igen... a mellkas fájdalom érzése erre a kis időre sem múlik el...

A második "nagy dolog" ami történt velem a szüleimnél töltött héten, az első sírás nélküli nap volt. Brutális volt. Nagyon furcsa. Az érzések összekavarodtak bennem. Azt éreztem, hogy milyen szar anya vagyok én, aki már így 4 hét elteltével nem siratja a kisfiát. Megijedtem, mert azt hittem ezzel el is engedtem Botit, pedig szerintem arra még nem állok készen még most sem. Persze gondoltam, hogy majd egyszer eljön ez a nap is, de azt hittem ez csak később lesz. Ráadásul aznap átmentem a barátaimhoz aludni, akik egy utcában laknak a szüleimmel. Zolinak és Ildikónak hihetetlen képességük van arra, hogy hogyan tereljék el a figyelmemet. Imádom Őket! Aznap este nevettem először újra annyit, hogy a hasam már fájt tőle. Nevetés közben meg iszonyat lelkiismeret fordulás kínzott. A mai napig, ha tiszta szívből nevetek egyből elkap ez az érzés, mert még mindig azt érzem, hogy ez nem illendő dolog, nekem ezt nem szabad. A nagy nevetgélős este után reggel zokogva keltem, amit egész nap nem is tudtam abbahagyni. Megböjtöltem rendesen az előző estét. Nem irigyeltem a szüleim, maguk sem tudták mihez kezdjenek velem és igazából én sem. De köszönöm nekik, hogy akkor is vigyáztak rám. Szeretem Őket! Nagyon!

Számtalanszor nevettünk már kínunkban Igorral azon, ahogy az emberek, ismerősök viszonyulnak hozzánk. Valamiért félnek tőlünk. Persze, tudom, hogy nem egyszerű a helyzet és sokuknak fogalmuk sincs mit mondjanak vagy hogy kezeljenek bennünket. Hát most akkor segítek egy kicsit! Nagyon egyszerű! Kezeljetek ugyanúgy, mint eddig, mint mikor még Boti élt. Boti halálával természetesen mi is változtunk, de ugyanúgy megmaradtunk azok, akik eddig voltunk. Lehet tőlünk kérdezni, lehet velünk beszélgetni (nem csak Botiról), lehet előttünk nevetni, sőt könyörögve kérem nevessetek is. Vannak, akik meglátnak bennünket egyből abbahagyják a nevetést és azonnal lefelé görbül a szájuk. Azt hiszitek nem illik előttünk nevetni??? De!!! Illik! Nyugodtan nevessetek! Mi is csináljuk rendszeresen!!!

Az elmúlt időszakban nem mentem sehova. Direkt. Ennek csupán annyi volt az oka, hogy elegem lett ebből. Elegem a szánakozó tekintetekből, abból, hogy sokan félnek még ránk nézni is, hogy kerülnek bennünket, mintha leprásak lennénk, de köszönöm szépen nekem aztán erre végképp nincs szükségem. Azért mozdulnék ki, hogy az agyam kicsit másfele tereljem, hogy nevethessek anélkül, hogy bárki megszólna érte, bár ez érdekel a legkevésbé. Sőt! Annak aki megszólna azért, mert épp nevetünk, annak halkan megsúgom, hogy Igorral sokat szoktunk kacarászni itthon. Belül Botival együtt meghaltam én is, de azért a humorérzékem még él és virul. Talán ez segít talpon maradni. Mert a hónapok alatt megtanultuk, hogy nem baj az ha az ember egy kicsit nevet. Ha nevetnem kell nevetek, ha sírnom kell sírok. És egyáltalán nem érdekel, hogy épp ki lát vagy éppen hol tartózkodom. 

Kaptam több olyan üzenetet is, hogy "De jó volt látni benneteket az utcán nevetni" vagy hogy "De jó volt látni, hogy mosolyogva pusziltad meg Igort". A sokadik üzenetnél lett gyanús a dolog. Nem értettem, hogy miért is olyan nagy szenzáció ez. Aztán rájöttem. Rájöttem, hogy ilyenkor ugye úgy illene, hogy magzatpózban zokogjunk a földön fetrengve egész álló nap. Mi meg nem ezt tesszük. Ez nem jelenti azt, hogy egész nap megy itthon a viháncolás, itthon megvívjuk mi a magunk harcát a fájdalmunkkal. Ha nagyon szarul érzem magam nem szoktam kimenni az utcára. Ennyi a titkom. 

Kitérnék még az erőltetett mosolygásra, nevetésre. Nagyon megtanultam használni. Vagy nem veszik észre, vagy piszok jól csinálom. Ezt csak akkor szoktam használni, ha gyerekeket kell néznem, pedig nem akarok, vagy hallgatnom a gyerekekről szóló sztorikat. Nem titok, Boti halála óta magamtól gyerekek közelébe nem megyek, babakocsik láttán elfordítom a fejem, ha tehetem. Utálom, ha valaki babás üzenetet küld nekem, legyen szó űber cuki dologról vagy éppen nagyon viccesről. Rendesen forog ezekben az esetekben a kés a szívemben. Nem mondom, hogy egyáltalán nem nézek meg magamtól egy-egy ilyen videót, de azt legalább én döntöm el, hogy megakarom e nézni vagy sem. Akarom és kell között rohadt nagy a különbség.

Persze ennek az éremnek is van egy másik oldala. Amit rám erőltetnek és amit látni akarok. Nem mindegy. A barátnőimnek bezzeg könyörögni kell, hogy küldjenek már képet a gyerekeikről, hogy láthassam Őket. Én szoktam kérni és csak abban az esetben, ha lelkileg éppen nem vagyok annyira rottyon. 

Ezen a műmosolyon eddig egyetlen egy ember látott át, legalábbis csak Ő merte eddig elmondani. Ő nem más, mint a főnököm. Azt mondta nekem egyszer, hogy tisztában van azzal, hogy ez a folyamatos mosolygás csak álca és tudja Ő, hogy belül nagyon szarul vagyok. Kicsit megdöbbentett, amit mondott, olyan volt, mintha tetten értek volna... Szerencsére eddig jól tolerálja a hangulataimat, mert mint írtam, ha sírnom kell, akkor sírok, bárhol is legyek éppen.

Az alaptermészetem is mosolygós volt eddig is, nem voltam sose az a bunkó fajta. Viszont Botika halála után nem akartam már ilyen lenni. Nagyon sokat küzdöttem ez ellen, de mindig azon kaptam magam, ha valahova beléptem, hogy kedvesen, mosolyogva köszöntem mindenhol és mindenkinek. Pár hónap elteltével feladtam ezt a próbálkozásomat. Mert nem egyszerű megváltoztatni azt akivé születtem. 

Ágika barátnőm mondja mindig, hogy csodál, hogy talpon maradtunk. Számtalanszor megkérdezte, hogy hogy csináljuk. Igazából magam sem tudom, és Igor nevében nem is beszélhetek. De más az, amit mutatok és más az, amit belül érzek. Mert ha azt mutatnám kifele, amit valójában érzek, akkor egész álló nap teli torokból üvöltöznék, zokognék fájdalmamban. 

Ami nekem általában sokat segít az az, ha nézegetem Boti képeit, videóit. Nem mindig megy, van hogy hetekig egyet sem tudok megnézni, de van olyan nap is, amikor 52-szer is képes vagyok megnézni egy-egy videóját. Mint például ezt is. Ez a videó pár héttel a halála előtt készült. Épp végeztünk a pancsival és még lefekvés előtt játszottunk kicsit. Imádom nézni, mert igazából ilyen volt az életünk Vele. Csupa móka és kacagás. Van hogy végig sírom, van hogy végig nevetem én is. Változó. Nézem, amikor csak engedi a lelkem. Nézem és majd beleszakadok, hogy csak ez maradt, hogy nem ölelhetem, nem puszilhatom. Nézem a kis boldog arcocskáját, a gyönyörű fürtjeit, a huncut szemeit, a csodaszép mosolyát, a kis izmos testét. Nézem a Kisfiamat, a legdrágább kincsemet.... 

De legfőképp azt nézem, hogy mit vettek el tőlünk...az Életünket...

Timi

(A videó további felhasználása engedélyköteles!!!)