Örökké a szívemben

15 hónap és 16 nap. Ennyi idő kellett nekem ahhoz, hogy újra belépjek abba a szobába, ahol régen a világon a legboldogabb voltam, ahol számtalan éjjelen hallgathattam, ahogy szuszog az én édes kisfiam. Hány éjszakán hallhattam ahogy forgolódik és fejeli le nagy erővel a kiságy rácsát, hányszor láthattam ahogy reggelente mosolyogva fogadott. Amikor már állni is tudott a kiságyból figyelt, hogy én vajon felkeltem e már, mikor megyek érte és veszem ki, hogy a napi rutinunk beindulhasson. Minden reggel olyan türelmes volt, mert én először a mosdóba mentem, nem pedig érte és olyan türelemmel hagyta, hogy először tisztába tegyem, mert csak utána csatlakozhatott a kantinra (cicire). Mikor már kevés tejem volt, akkor is szopival indult a reggel, így kényelmesen elkészülhetett az utánpótlás tápszer, és így minden reggelünk első 30 perce csak a miénk volt, összebújva, egymást simogatva. Utána még szorosan egymáshoz bújva szundikáltunk együtt egy kicsit. A mai napig nem értem, hogy a 180*200 cm-es ágyunkról, hogy a fenébe tudott a maga 8 kilójával úgy letúrni, hogy ha megakartam fordulni, ahhoz fel kellett álljak. Gondolom ezt más anyuka is érzékelte már, sajnos ez nekem rejtély marad. Egyébként imádtam, ahogy tapad, mint egy kis pióca. Nyáron 40 fokban is szorosan bújt hozzám, csurgott róla a víz, de neki akkor is valamilyen módon hozzám kellett érnie, és én ezt imádtam. Amikor már kórházba kerültünk végig a karomban volt, szorítottam magamhoz, hogy érezze mellette vagyok és pihenjen nyugodtan, Ő meg csak a kis kezeivel ölelte a nyakamat. Érdekes, hogy a kórházban egy percet sem tudtam aludni. Lett volna rá lehetőségem, mert Boti folyton aludt, de én csak néztem az én gyönyörű kisfiamat, a tökéletes arcocskáját, a cseresznye szájacskáját, simogattam a kis fejecskéjét és dúdoltam neki az altatóját és rettegtem, hogy elveszítem...

Emlékszem amikor még kismama voltam micsoda vacillálás ment Igor és köztem, hogy melyik szoba legyen a közös szobánk. Eszembe sem jutott, hogy Botival külön kellene aludjunk, 1 éves kora után terveztük külön szobába paterolni a kis drágámat. Félidős terhesen fogtunk hozzá a szobához. Én olyan vagyok, hogy szeretem, ha inkább hamarabb vannak meg a dolgok, mint később. Épp kórházban voltam pár napot, mert a vesegörcs nem került el a terhességem alatt sem. Amikor kiengedtek, aznap már itt volt a festő, szépen kifestette a szobát, aztán Igorral elindultunk szőnyeget venni. Puha szőnyegről álmodtam, de olyanról, amit könnyű takarítani és ha éppen valami piszok van rajta, nem virít, mint egy szentjánosbogár. Aztán hamarosan megérkezett a kiságy, a pelenkázóval együtt. Hosszasan böngésztem az internetet, hogy hol lehet a legolcsóbban megkapni olyat, aminek minősége is van és stabil is. Nagy szerencsém volt, hogy a barátnőim már túl voltak ezen a keresgélésen és rengeteg tanácsot kaptunk tőlük, hogy mit és hol érdemes. Kb. 30 hetes terhes lehettem, amikor megérkeztek a bútorok is. Olyan furcsa volt nézni, amikor Igor szerelte össze őket. Akkor ott tudatosult csak igazán, hogy basszus nekünk tényleg gyerekünk lesz! Akkor jött az első pánik nálam. Elsírtam magam, amihez a hormonok is jócskán hozzájárultak. Sírtam, mert boldog voltam, hogy gyerekünk lesz és sírtam, mert megijedtem, hogy mit fogok én kezdeni egy gyerekkel???? Szegény Igor csak nézett, nem értette, inkább otthagyott... ezután meg azért sírtam, mert faképnél hagyott. :D 

32 hetes terhesen már a ruhácskák a szekrényben voltak. Gondosan kivasalva, összehajtogatva, felcímkézve, hogy mit hova is tettem. Hatalmas szerencsénkre rengeteg ruhát kaptunk a barátainktól, nekünk jóformán nem is kellett venni semmit, mert rendesen elláttak bennünket. Figyeltem arra, hogy ezzel is időben elkészüljek, mert addigra már elviselhetetlenül nyomta a bordáimat Botika (innen kapta a picilábúbordatörő becenevet is) és többségében feküdnöm kellett, állni, ülni nagyon kevés ideig tudtam. Egyszerre 2-3 ruhácskát tudtam kivasalni, aztán fél óra fekvés. Így történt, hogy a ruhák rendbetétele tartott vagy 3 hétig. Minden nap tettem vettem a szobában, a fészekrakó ösztön egyre erősebb volt bennem. Már alig vártam, hogy a szoba kis gazdája hazaérjen. 

Hipp-hopp eltelt pár hét és nagy vajúdások közepette megérkezett hozzánk a mi kis Angyalunk. Alig vártam, hogy jöhessünk haza a kórházból, de mégis féltem, hogy mi lesz, ha nem tudom mire lesz majd szüksége. Már a nővérekkel is alkudoztam, hogy mi lenne, ha most akkor én kibérelnék egy szobát mondjuk úgy 18 évre. Persze nem lehetett. Meg egyébként is Igor megérkezett értünk. Én tiszta ideg voltam, féltem. Igor meg... mintha minden nap gyereke születne, olyan halál nyugodtan várt Bennünket, hogy már ez is idegesített. Nem akartam elhinni, hogy ilyen laza. Rita, a csecsemős barátnőm mondta, hogy ahogy hazaérünk egyből tegyük Botit a kiságyba. Mi szót fogadtunk. Annyira nehéz volt megállni, hogy ne szedjem ki onnan.

Mónika néni, a gyerekorvosunk másnap látogatott meg bennünket. Sosem felejtem el, hogy megkérdezte, tán Botika már le tudja olvasni az időt? Azért van a kiságyban óra? Mi meg jót nevettünk, mert csak a hőmérő funkció miatt tettük bele. Szerencsénk volt egyébként, mert nem volt baja az ággyal. Rá kellett jönnöm, hogy hogy tudom belecsempészni, anélkül, hogy felébredne. Így lett szokásom kispárnán szoptatni, kispárnán altatni, mert így nem ébredt fel, ha a hűvösebb matracára tettük. Az első 2 hetet a szobában töltöttük, utána kinyílt a világ újra, mert megkezdtük a nagy közös sétákat. Egy idő elteltével a szobát, már tényleg csak alvásra használtuk, napközben a nappaliban voltunk. Ha a pancsiidő elérkezett, akkor mentünk fel újra a szobába. Boti nagyon jól alkalmazkodott a kialakult rendszerhez, tudta mi után mi következik. Amikor már kúszott-mászott letettem a földre még engedtem neki a fürdővizet. Kettőig sem számoltam már hallottam, hogy csattog a mancsa a kövön, mert kiszökött a szobából. Hatalmas játékok mentek pancsi után, fetrengtünk a szőnyegen vagy az ágyon és mindig kitaláltunk valami jó kis játékot. 

Imádtam azokat a pillanatokat, amikor közöttünk aludt el, Igorral meg csak néztük a kis drágánkat, puszilgattuk, simogattuk. Annyira mélyen belém égtek ezek a pillanatok, főleg ahogy Igor nézi a kisfiát és mondja, hogy mennyire imádja. Ilyenkor a könnyem kicsordult, annyira megható volt ezt látni, azt hittem ez így marad örökre.

Nem sokkal később eljött életünk utolsó hármasban töltött vasárnapja. Ezek a vasárnapok azért voltak fontosak, mert Igor hétfőn indult dolgozni és csak egy hét után jött haza. Ezen a vasárnapon kimentünk Irénkéhez, egy közeli falucskába. Nagyon jól érezte magát Boti, hiszen ott voltak az imádott csirkéi. Akkor 41 fokos meleg volt és azon a vasárnapon hatalmas viharral lehűlés következett. Úgy csavartuk bele Botit Irénke kabátjába, hogy ki tudjuk vinni a kocsihoz, annyira szakadt az eső. Még hazafele tartottunk Boti elaludt az autóban az ablaktörlőt nézve és itt fel is borult az esti rendszer. Aznap éjfélig volt ébren... Tudtam, hogy nem fog elaludni, ezért elkezdtem kitakarítani a szobát, Ő mindenhova jött, ahol én voltam. Sosem felejtem el, hogy még átnéztem a ruháit, hogy mit nőtt ki, addig az ágy mellett odatipegett és beesett a szekrénybe, a fiók sarkába verve a fejét. Persze sírt, én meg megijedtem, mert hatalmasat szólt, de még egy kis puklija sem lett, 2 perc múlva meg már kacagott. Amíg töröltem a port a tv-ről és az állványról, a lábam között felállt, kapaszkodva az asztalba, amit én nem láttam és véletlenül rátettem az ujjára a tv-t. Olyan keservesen sírt 30 percen keresztül, alig tudtam megvigasztalni. Bezzeg amikor majdnem szétcsattant a feje az nem zavarta.... Ez volt az utolsó vasárnapunk. 

Boti halálának estéjén aludtam utoljára a szobában. Pár nappal később, amikor próbáltam 1-2 dolgot elpakolni annyira összetörtem, hogy utána képtelen voltam bemenni oda. A redőnyt is lehúztuk és az összes cuccát, a játékoktól kezdve a babakocsiig, bicikliülésig mindent odatettünk be. 15 hónapba és 16 napba került, hogy újra bemenjek. Hogy mitől féltem? Fogalmam sincs. Nem akartam látni a valóságot, hogy Boti nincs többé. Hosszú hónapok alatt egyszer-egyszer benéztem az ajtó üvegablakán és ha megerőltettem a szemem, akkor láttam is. Láttam az üres szobát, az üres babakocsit. Mindent láttam, ami Botihoz köthető, de képtelen vagyok elfogadni, hogy Ő már nincs. 

Igornak nem okozott gondot a bemenetel, neki más dolog a mumusa. Sosem erőltetett rám semmit, és én sem rá. Tiszteletben tartjuk egymás érzéseit. Ami nekem megy könnyedén, az neki nehéz és fordítva. Ha kellett a szobából valami Igor hozta ki. Ha szellőztetett szólt előtte, hogy ne menjek az emeletre, mert felhúzta a redőnyt. Azt tudtam, hogy Igor nagyon szeretne már elpakolni, de én meg nem akartam, hogy bármit is elmozdítsunk onnan. Nem akartam üresen látni a szobát, nem akartam elpakolni az emlékeimet, amik éltetnek. Van, hogy az ember a gyászában beszűkül. Én is. Tudom. Abban a pillanatban állt meg az életem, ahogy Botinak utolsót vert a szíve. Egyszerűen nem tudtam (és szerintem még most sem tudok) továbblépni, én még valahol le vagyok ragadva a 21 hónappal ezelőtti halálánál és kóválygok valahol a jelen között. Mert abban a pillanatban az én életemnek is vége lett, ahogy Botiénak is. A legvilágosabban egy filmmel tudnám megmagyarázni. Aki látta már A ház a tónál című Sandra Bullock filmet, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem látta nézze meg. Lényegében  én vagyok a filmben szereplő levél, ami valahol a múlt és a jelen között mozog. Olyan mintha saját magammal lennék két világban. Nem tudok kiszakadni a múltból, de mégis tolom saját magam előre, hogy elérhessem a céljaimat. Hát eléggé furán hangzik, így visszaolvasva egy-két mondat, de nem tudom szebben és jobban elmagyarázni. 

2018 novemberében egy hideg hétfői napon arra jöttem haza, hogy Igor a szobában pakol. Szétszedte a kiságyat, összerakta a ruhácskákat, bedobozolta a játékokat. El nem tudom képzelni, hogy honnan van ennyi ereje. Bele sem merek gondolni mennyire fájdalmas lehetett neki mindezt megtenni. Borzasztó lelkiismeret furdalásom van, hogy nem voltam mellette és nem támogattam. Mindent amire én képtelen vagyok/voltam Ő tette meg helyettem. Igor fent pakolt, én lent zokogtam, mert tudtam, hogy nem halogathatom tovább. Ért már bennem a dolog, hogy lassan bemegyek, de nem fajult tettlegességig. Nem értettem saját magamat, hogy miért olyan piszok nehéz lenyomni azt a rohadt kilincset és bemenni, mikor semmi váratlan nem fog érni, mert pontosan tudom, hogy mi van benn. De aznap mégsem tudtam bemenni. 

Pár nappal később egyre jobban éreztem, hogy meg kell tennem. Nem őrülhetek ebbe bele, annyi gátat állítottam magam elé, hogy muszáj legalább egyet megugranom. Aztán kaptam egy jelet. Ezekben én nagyon hiszek, erről majd később akarok is írni. Meghozta a postás a szokások tesco-s kuponokat. Karácsony előtt mi mással is reklámoznak, mint angyalarcú gyerekekkel. Arra viszont nem számítottam, hogy amikor kiveszem a kuponfüzetet, a saját gyerekem néz vissza rám. Persze nem Ő volt rajta, de a hasonlóság megdöbbentő volt. Volt is egy olyan képem, de fogalmam sincs hova kallódott el, ahogy Boti pontosan ugyanolyan szögből, ugyanúgy néz, mint ahogy a szórólapon a kisfiú. Megrogytak a lábaim, elkapott a zokogás. Mikor megnyugodtam, gondoltam lezuhanyzok. Ahogy álltam a fürdőszobában és belenéztem a tükörbe nem magamat, hanem a hátam mögött lévő szobaajtót figyeltem és akkor hirtelen megfordultam, az ajtóhoz mentem és benyitottam. Nem voltam benn többet, mint 8 másodperc, de annyira pont elég volt, hogy körbenézzek és az összekészített ruháiból az arcomhoz emeljek egyet és jól beleszimatoljak, adjak rá egy puszit. Csodás Boti illata volt. Amilyen gyorsan bementem, olyan gyorsan ki is jöttem. Minden porcikám remegett. Azóta nem remegtem így, mióta meghalt. Alig tudtam megnyugtatni magam. Amíg zuhanyoztam próbált felülkerekedni rajtam a pusztító fájdalom, az érzés, amikor az ember lelke annyira megszakad, hogy szinte hallani lehet. Próbáltam nem tudomást venni ezekről az érzésekről, csak azt hajtogattam, hogy "Ez az Timcsi! Megcsináltad! Légy magadra nagyon büszke!" Mondanom sem kell Igor is nagyon büszke volt rám. Olyan érzés ez nekem, mintha egy nagy levegőt beszívtam volna, és most egy apró kilégzést tettem. És mennyit kell még kifele fújni, hogy végre újra nagy és tiszta levegőt vehessek. 

Innentől kezdve ha nem is minden nap, de egyre sűrűbben be-benyitottam a szobába. Fél percre, percekre, fél órára, aztán órákra. Azután egyszer csak már nem csuktam be az ajtót, résnyire húztam a redőnyt, végül újra világosságot adva a szobának többé nem húztam le. Voltak mélyebb pontok, amikor be sem tudtam nézni, hiába volt már megnyitva. Nekiindultam kitakarítani, de képtelen voltam bemenni. Ilyenkor mindig hagyok magamnak időt, megvárom még a háborgó lelkem nyugszik kicsit és újra megpróbálom. Így volt ez akkor is, amikor nagyon erősnek éreztem magam és nekifogtam kihordani a maradék cuccait. Ott volt még a nyuszis motor, a pihenőszék, autósülés, bicikliülés, a komp és még jó pár dolog. Annyira erősnek éreztem magam, csak úgy hordtam át a raktárszobába a dolgait. Aztán ahogy portalanítani akartam megláttam valami apróságot, ami annyira kikészített, hogy térdre esve a kis cipőjét és kalapját magamhoz szorítva zokogtam. Tudjátok mi volt az? Egy lázcsillapító kúp papírja. Ez az alig 2 cm-es papírdarab vert a földhöz. Mert ez a papír akkor maradt ott, amikor az utolsó kúpot tettem fel neki, hogy csillapodjon a láza. Azonnal elöntöttek az emlékek, a sírása, a nyögése, a feldagadt, eltorzult arca, a halott pici teste. Nagyon sírtam és végre engedtem magamnak, hogy hagy jöjjön. Egyáltalán nem fogtam magam vissza, tartott ameddig tartott. De mondanom sem kell, aznap a szoba nem lett kitakarítva. Amikor megnyugodtam, lementem és megkerestem Igort a kertben, Ő szorosan átölelt és csak annyit kérdezett, hogy mit láttál meg? Kicsit sem ismer...

Ezután kellett még jó pár nap, hogy újra nekifogjak a takarításnak, de akkor már könnyebben ment. Ugyan még a pelenkázó ott volt, de szépen kitakarítottam, mindent lefertőtlenítettem, a matricákat leszedtem a falról. A pelenkázó és a kiságy helyére fotelek kerültek. Néhány ruhadarabot, emléket, a cumiját félretettünk, azokat az emlékdobozba őrizzük. Bármikor kinyithatjuk és megnézhetjük, magunkhoz ölelhetjük a kis apróságait, már amikor a lelkünk engedi.  

Ahogy telt az idő azon kaptam magam, hogy csak ücsörgök a szobában. Hihetetlen mennyire erős Boti illat lengi körbe a szobát, illetve milyen intenzív meleg szeretetet lehet érezni a szobában ülve. Millió emlék jut eszembe ilyenkor. Eszembe jut, amikor alig bírtam kiszedni az ágy alól, mert talált valami izgalmas szöszt, ami miatt bemászott, majd utána jóízűen elfalatozta. Eszembe jut, hogy hogyan labdáztak Apukámmal pancsi után, hogy hány száz kilométert lesétálhattunk Igorral éjszakákon át, mert másképp nem tudott visszaaludni. Mennyi kacagás volt ebben a szobában, mennyi kukucsjáték a kiságyban. Mennyire imádta az árnyékokat, mennyit forgattam a kezünket a telefonom vakujánál, miközben nézte a plafonon a saját keze árnyékát. Ez a szoba vajon hányszor hallhatta a "Régi decembert". Milyen sokszor kívántunk együtt jó éjszakát az elefántnak, a zsiráfnak, a majmocskának a falon, mennyi esti mesét olvastunk el együtt.

Olyan lett ez a szoba Kisfiam nélküled, mint egy szentély, pedig nincs már nyoma sem, hogy egy csodálatos kisfiú lakta egyszer. Kívülről csak egy egyszerű szoba, ággyal és fotelekkel, de ha becsukom a szemem, akkor Téged látlak és a boldogságunkat. Ahogy 10 hónapig minden egyes éjjel Veled voltunk, nem tesszük ezt azóta sem másképp.

Aludj csak Kiscicám, mi őrizzük Apával az álmod, amíg csak élünk!