Örökké a szívemben

Igazán eltűntem mostanában. Nem szándékosan, így hozta az élet. Sok minden összejött, amiből őszintén megmondva már nagyon elegem van. Január óta többet voltam táppénzen, mint eddigi életemben összesen és ez nagyon zavar. Egyrészt mert betyár rosszul vagyok, másrészt meg félek, hogy lassan a munkámat is elveszítem. Pedig nekem a munka terápia, mellesleg meg szeretem is, főleg, hogy egy nagyon jó közösség tagja lehetek. Ennyi pozitív hatás még sohasem ért, tényleg öröm menni dolgozni. Legalábbis én várom, de most megint itthon vagyok táppénzen. 10 hónapja már szinte minden reggel hányok, ami mostanra már annyira eldurvult, hogy van, hogy egész nap kitart. Bele vagyok már fáradva. Elegem van. Felemésztenek a rosszullétek. Millió vizsgálaton vettem részt, szerencsére eddig minden negatív. Eddig az orvosok többsége Boti halálára fogta a rosszulléteket, de én legbelül érzem, hogy nem erről van szó. Holnap lesz az utolsó vizsgálat, ha az MRI sem mutat semmit, akkor megpróbálok beletörődni, hogy a hányás az életem része lesz. Tegnap délután belázasodtam, azt hittem elmúlik, de éjjel arra keltem, hogy vacogok. Most itt fekszem két takaróval bebugyolálva és mivel egyedül vagyok gondolkodok. Ha már jár az agyam, akkor miért is ne írnám ki magamból ezeket a nem túl felemelő gondolatokat?

Érdekes, hogy ha egyedül vagyok mindig a történteken jár az agyam. Minden pillanatban Boti van a fejemben. Mondhatnám, hogy persze normális, mert egy anya mire másra is gondolhatna? De az a baj, hogy ha van lehetőségem gondolkodni, ha nincs lefárasztva kellőképpen az agyam, akkor kivétel nélkül rosszul alszom, ha egyáltalán el tudok aludni és ha el is alszom visszatérnek a rémálmok. Egyszóval, nekem az itthonlét a legnagyobb büntetés. Mert Őt látom mindenhol a lelki szemeim előtt. Magam előtt látom, ahogy cirkált a házban a komppal, ahogy rendezgette a konyhaszekrényben a műanyagokat. Ahogy sikongatva próbált menekülni előlünk, hogy megkaparintsa valamelyikünk papucsát, ahogy lépdelt a szekrény mellett, ahogy táncolt, ahogy pakolászta és rágcsálta a hűtőmágneseket, ahogy csillogó szemekkel várta mikor teregetünk, mert azt annyira szerette. Amikor zuhanyzok a kádat nézem, próbálom felidézni, ahogy csapta a vizet, a kacagását, de nem igazán megy, mert a kádról az utolsó fürdés jut eszembe. Az utolsó hűtőfürdő, amit itthon csináltam neki, és a sírása. Félt, de hagyta, hogy csináljam és Ő csak fogta a kis fogkeféjét és sírva tűrte. Olyan ritkán sírt.

Nem tudok egyszerűen megbékélni a tudattal, hogy Ő nincs. Annyira fáj. Milliószor eszembe jutnak a kórházban töltött napok, és elkap a düh, hogy ha nem ennyire könnyelműek, akkor talán még most is élne. Eszembe jut a folyamatos állapotrosszabbodása, a nyögése, mert már sírni sem volt ereje. Eszembe jut az intenzíven töltött pár óra, a látvány, ahogy mindenhonnan csövek lógnak ki Botiból. A lélegeztető gép hangja, a monitor folyamatos csipogása, ami jelezte, hogy baj van. A jéghideg kezecskéje, amit fogtam és próbáltam felmelegíteni. Eszembe jut a rettegés, amikor kiküldtek a szobából, akkor jöttem rá, hogy a kisfiam haldoklik, az orvosok arca, amikor közölték, hogy Botiból angyal lett, a fájdalom, amikor megszakadt a lelkem. Kitörölhetetlen emlék, ahogy megláttuk holtan. Szépen lefürdetve, bepólyázva, az arcát sütötte a nap. Nem megy ki a fejemből a halott kis arca, a teste, ami pont úgy simult a karomban, mintha csak altattam volna. Nem felejtem el sose azt az érzést sem, amikor otthagytuk a doktornő kezeiben.

Minden rémálmomban a felismerhetetlenségig torzult arcocskája jön elő. De nem minden álmom rossz, van ami annyira élethű, hogy volt, hogy felálltam és kerestem Botit. Amikor rájössz, hogy csak álom... na az kegyetlen érzés tud lenni. Nemrég azt álmodtam, hogy sétáltunk. A bocis kiscipője volt rajta, minden lépésénél gagyarászott valamit. Én meg büszke voltam Rá, hogy milyen ügyes, hogy 10 hónaposan már milyen hosszan tud sétálni. Amikor rájöttem, hogy csak álom, a szívemben olyan erős fájdalmat éreztem. Néha összemosódik az álom a valósággal.

Sokan megdöbbennek azon, hogy mennyire könnyen beszélek Botiról és a halála körülményeiről. Nekem meg ez a fura. El sem tudnám képzelni, hogy ne beszéljek Róla vagy ne jusson eszembe. Az tény és való, hogy amikor egymás után többször kell a haláláról beszélni, akkor az már kicsit megvisel. Olyankor remegek és tudom, hogy akkor most egyenlőre meg kell állni, mert magamnak ártok vele. Amikor a kolléganőkkel beszélünk és feljön a gyerektéma ahhoz én is hozzászoktam szólni, mert nekem is millió jó emlékem van, amire jó visszagondolni. Rengeteg kis vicces sztorim van, amit szívesen megosztok én is, viszont a halála sem tabu nekem. Meg a gyászom sem. Persze van, hogy nálam is eltörik a mécses. 

Az egyik ismerősöm szerint én azért beszélek még mindig Botiról, mert szeretem, ha sajnálnak. Amikor ezt meghallottam hirtelen fel sem fogtam. Mi az hogy szeretem ha sajnálnak? Ki szereti azt? Mert én biztos nem. Napokig rágódtam rajta, hogy basszus én tényleg ezért vállalom magam nyíltan? A sajnálatért? Bármelyik oldalról is közelítettem meg a kérdést mindig ugyanoda jutottam ki. NEM! Nem azért beszélek a gyerekemről, hogy sajnáljanak. Hanem mert Ő az én gyerekem. Minden anya a gyerekéről beszél a legszívesebben, én miért legyek kivétel? Miért ne oszthatnám még én is a kedves emlékeimet? Miért is nem beszélhetek a tragédiánkról? Miért ne lehetnék példa arra, hogy igenis ép ésszel és méltósággal is lehet viselni?! Sőt! Kifejezetten zavarba vagyok, ha valaki sír előttem. Mert nem azért mondom el, hogy bárkit is megbőgessek, hanem, mert Boti életünk legszuperebb ajándéka. Miért is ne lehetnék Rá büszke, miért is ne beszélhetnék a jó és a rossz dolgokról egyaránt? Boti hozzám tartozik, az életem része és nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha sosem lett volna. Nem vagyok hajlandó homokba dugni a fejem. 

Többször hallottam már azt is, hogy aki nem ismer az nem nézi ki belőlem, nem látszik rajtam a gyász. Írtam már az álarcokról az egyik bejegyzésben, nem is taglalnám ezt újra. Meg hát azért dolgozok, hogy elvonja a figyelmemet, azért tanulok, hogy ne legyen időm gondolkodni a történteken, meg hát azért is, mert vannak céljaim az életben. Úgy gondolom, hogy nem is kell látszódnia a gyásznak. Majd egy évig jártam feketébe, ha nem is feketébe, de a fekete szalag mindig rajtam volt. Magától kopott le rólam, észrevétlenül. Volt, hogy feltűztem, de azzal a lendülettel le is vettem, mert rosszul éreztem magam attól, hogy rajtam van. 

Az, hogy én jó kedélyű vagyok az velem született tulajdonságom, a gyász sem tudta ezt megtörni. Jókat tudok nevetgélni, szeretek poénkodni és mindig mindenkire mosolygok. Én ilyen vagyok. Próbáltam megváltozni, hogy talán nem illő nekem többet kedveskedni meg mosolyogni, de aztán mindig azon kaptam magam, hogy vigyorgok. Meg hát a mosoly egy pozitív dolog, nem csak nekem, hanem annak is akinek adod. Hátha valakinek az én (igaz nem túl szép) mosolyom miatt lesz jobb napja. Meg hát ha belegondolunk mit is jelent a gyász. Feketét meg elvárásokat. Elvárás lett volna tőlem, hogy életem végéig feketét hordjak, meg fogyjak vagy 30 kg-ot, meg egész álló nap a szememet törölgessem. Ehhez képest így másfél év elteltével nemhogy fogytam, de jócskán szedtem fel kilókat, jókat nevetgélek, ha van kivel. Egy helyen látszik a gyász az pedig az arcom. Csak annak tűnhet fel, aki előtte ismert és találkozott velem. Öregedtem vagy 10 évet. Sok ráncom lett, de nem zavarnak, mint ahogy a súlyom sem. Annál inkább másokat....de ez legyen a legnagyobb bajuk az életben.

Kati kolléganőm említette meg valamelyik nap, amikor egy zöld felsőben jelentem meg dolgozni, hogy de jó, hogy ma nincs rajtad fekete. Először nem értettem, de aztán mondta, hogy eddig mindig volt rajtam valami fekete. El is gondolkodtam, hogy basszus mennyire igaza van. Alig van olyan felsőm, amim nem fekete, és a viselésük teljesen tudatalatti dolog, nem szándékos. Úgyhogy köszönet Katinak, mert így most már oda fogok figyelni, hogy több színt hordjak. 

Valamelyik nap eszembe jutott, hogy az elmúlt másfél év alatt mennyi balgaságot, baromságot hallhattunk, hogy mára már immunisok lettünk a hülyeségekre. Egy némelyik akkora hülyeség volt, hogy megkérdőjeleztük az illető tiszta tudatát is. Visszagondolva azért jókat kuncogok most ezeken. Egyem a kis szívüket, mindenki csak jót akart, meg segíteni, de olyan baromságokat szült ez a helyzet, hogy néha csak a számat tátottam. Nyilván senkit sem fogok nevesíteni, főleg, hogy arra sem emlékszem, hogy ki mondta ezeket a dolgokat. Persze a legtöbb jó tanács az volt, hogy minél hamarabb szüljek, erről is írtam nemrég, ezt sem taglalnám most. Volt aki azt mondta, hogy vegyünk egy kiskutyát.... persze, hisz tényleg olyan, mintha gyerek lenne... (remélem kiérzitek az iróniát). Volt aki közölte, hogy még nekünk sem fáj annyira Boti halála, mint neki... (ezt kétségbe akartam vonni, de inkább csak meredtem magam elé). Voltak sokan, akik azt tanácsolták, hogy költözzünk el innen, mert átok ül a házon...(hagyjam itt a gyerekem emlékeit?). Fú! Reggelig tudnám sorolni!

Rengeteg pletyka is terjengett, egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik. Még ma is hallunk újdonságokat. Legsűrűbben azt hallottuk vissza, hogy én nem vittem időben orvoshoz, meg azt, hogy itthon halt meg. Állítólag teli torokból üvöltöttünk, hogy mentsék meg a Kicsikénket, meg elájultam, ideg-összeroppanást kaptam. Volt aki látta, hogy az egyik orvos gyereke eljött hozzánk könyörögni, hogy ne pereljünk, volt aki azt látta, hogy megvertük az orvosokat (megérdemelték volna). Azt is hallottam, hogy védőoltás miatt halt meg. Igen leleményes az emberi elme. Egyetlen egy pletyka az, amit szeretnék tudni, hogy honnan ered. Mert megkérdezném tőle mit vétett neki egy 10 hónapos kisfiú? El se temettük már azt hallottuk vissza, hogy Botinak azért kellett meghalnia, mert ez Isten büntetése, mert nem Igoré a gyerek. Mi nagyot nevettünk rajta, de azért megkérdezném ezt az elmehibbantat, hogy mivel bánthatta meg a gyerekem Őt? Ha velem vagy Igorral van problémája akkor rólunk mondjon rosszat, ne a gyerekünkről. Beteg egy világban élünk!!! 

Amikor meghalt Boti úgy gondoltam, hogy nálam erősebb nincs a földön. Ehhez képest úgy rettegek a holnapi MRI vizsgálattól, mint az akasztástól. Nem az eredménytől, hanem attól, hogy kb. 40 percig egy "koporsóba" leszek. Iszonyat klausztrofóbiás vagyok, már most rám tör a pánik, ha csak rágondolok. Beszélgettünk Igorral és kérdeztem tőle, hogy mit csináljak, mire gondoljak, hogy kibírjam? Erre csak annyit mondott, hogy "a gyereked halálát túlélted, akkor ezt is ki fogod bírni". Mindig helyre tud rázni, mert igaza van, én hajlamos vagyok megfeledkezni az erőmről, ami bennem lakozik. Bár hiába mondják sokan, hogy milyen erős vagyok, én egyáltalán nem érzem magam annak. Azt érzem, hogy csak sodródok az árral. Mert feladatom van. Csak még nem tudom, hogy mi. Telik egyik a nap a másik után és én türelmes várom, hogy eljöjjön az a nap amikor azt mondhassam, hogy megint olyan boldog vagyok, mint amikor még élt Boti. Hazudnék, ha azt mondám, hogy most nem vagyok boldog. Boldog vagyok Igor mellett, mert Ő egy csodálatos ember, boldog vagyok, hogy a családom tagjai élnek és egészségek, boldog vagyok, hogy sok igaz barátom van, boldog vagyok, hogy olyan helyen dolgozhatok, ahol jó fej kollégák vesznek körül. De vajon érzek e majd ugyanolyan boldogságot, ha majd egyszer Botinak kistestvére lesz, mint amilyen boldogság volt Botival az élet? El tudom e majd nyomni az örök aggódást, féltést? 

Nemrég beszéltem egy hölggyel, aki azt mondta, hogy dolgozzak magamon. Mert túl sok gátat állítottam magam körül. Boti halálának percében bezártam a szívemet és fel kell törjem a páncélt, hogy ki-és be áramoljon a szeretet. Azt tanácsolta, hogy hagyjam abba a blogírást. Ne háborgassam a múltat. Gondolkoztam rajta, de erre nemet kell mondjak. Mert nem csak magam miatt íródott ez a blog, hanem azért is, hogy Sorstársaimnak kis kapaszkodó legyen. Az egyik kedves ismerősöm írta egyszer, hogy Ő a blogom által tanulta meg értékelni azt amije van és már nem veszíti el olyan hamar a türelmét, ha a gyermeke csintalankodik. 

Egyszer az egyik boltban fültanúja voltam, ahogy egy anyuka ráförmed a kb. 6-7 éves gyerekére, hogy hagyja már őt békén, ne zavarja. Legszívesebben odamentem volna és jól megráztam volna, hogy térjen már észhez, hiszen fogalma sincs milyen szerencsés. Bárcsak engem "zavarna" a gyerekem! Mindenemet odaadnám, hogy újra a karomba vehessem, akár egyetlen egy percre is. Mindent odaadnék csak újra láthassam azt a mosolyt, hallhassam a gyönyörű hangját, érezzem pici keze simogatását, ölelhessem, puszilhassam. Olyan szerencsés mindenki, akinek gyereke van! Használjatok ki minden percet, mert Ők az élet igazi csodái!

Vigyázzatok magatokra!

Timi