Örökké a szívemben

Lelkiismeret furdalások... hát van bőven, legalábbis nekem. Azt hiszem hosszú lesz ez az írás.

Lelkiismeret furdalásom van főként azért, mert rossz kezekbe adtam a kisfiam életét. Olyan emberekben bíztam meg, akikben nem kellett volna és olyan embereknek hittem, akiknek nem kellett volna. 

A legeslegjobban viszont azért van, mert hazudtam a kisfiamnak. Hazudtam, mert elhittem, amit mondtak. Azt hazudtam, hogy meg fog gyógyulni, hogy másnapra jobban fogja magát érezni és ezért nagyon rosszul érzem magam. Én soha nem hazudtam neki. Csecsemő kora óta, ha csak a havi státusz vizsgálatra is mentünk elmondtam neki, hogy nem fog fájni a vizsgálat, hogy a doktornéni csak meghallgatja. Vagy amikor az első oltását kapta sem hazudtam neki, elmondtam neki, hogy fájni fog, de anya ott lesz és segíteni fog. Nem is sírt soha a vizsgálatoknál, sőt kimondottan szerette az orvosunkat, Mónika nénit és Ő is Botit. Az oltások is engem viseltek meg jobban. Boti nagyon jól bírta, összesen kétszer volt hőemelkedése, de én akkor is majd belepusztultam az idegességbe. Akkor gondolhatjátok, hogy mit éreztem a kórházba, amikor láttam, hogy valami nem stimmel. Mindenért szóltam, mindent megkérdeztem és sajnos mindent elhittem. Minden egyes tünetére a válasz az volt, hogy ez normális, mindent megindokoltak, és tényleg annyira hihető volt a magyarázatuk. Többen megkérdezték Boti halála óta, hogy ha láttam, hogy nincs jól, akkor miért nem vittem el onnan. Erre csak egyetlen egy mondatot tudok válaszolni: Ki vagyok én, hogy felülbíráljak egy orvost????? Én nem orvosnak tanultam, én egy egyszerű nő vagyok, aki elvégzett egy idegenforgalmi főiskolát. Soha nem szólok bele olyan dologba, amihez egyáltalán nem értek. Ha a szúnyogcsípésre azt mondanák nekem, hogy bárányhimlős vagyok akkor elhinném, mert feltételezem, hogy az orvos látott már ilyet. Hát én most is feltételeztem. Egy életre megtanultam a leckét és ez egy olyan lecke volt hogy azóta Igoron kívül senkibe se bízom.

Kedd este kerültünk a kórházba, én már szerdán azt kérdeztem az orvostól, hogy ugye nem fog meghalni? A válasz annyi volt, hogy dehogy fog anyuka, minden rendben van.  A sok "minden rendben anyuka, ez normális" mondat után iszonyat nagy pofon volt, amikor pénteken a mentőorvos kilépett az ajtón és közölte, hogy most folyik a harmadik újraélesztés és az sem biztos, hogy be fogunk érni a klinikára. Mint akire forró vizet öntöttek, nem akartam hinni a fülemnek. Aztán nyitva maradt az ajtó, az ágyat nem láttuk, de a falra felfúrt tv-ből visszatükröződött minden és mi végignéztük, ahogy újraélesztik a mi kicsikénket. Egy életre belém égett. Rémálmaimban a mai napig elő szokott jönni.

Boti halála után pár nappal visszamentünk a kórházba. Egy gyógyszerért mentünk, ami segít elapasztani a tejet. Nem volt lelkierőm a népi módokon elapasztani magamnak, így is még meg nem kaptam a gyógyszert, addig a zuhany alatt zokogva fejtem, nehogy begyulladjanak a tejcsatornák, ami iszonyatos fájdalommal járt volna. Boti még szopott, ugyan már nem volt olyan sok tejem, de reggel és este ez még rituálé volt nálunk. Így kelt és így feküdt. Ő nagyon szeretett szopizni, én meg imádtam szoptatni. Imádtam azt a bensőséges érzést, amikor csak ketten voltunk és maximálisan egymásra figyeltünk, na meg hát az anyatej minden cseppje aranyat ér. Boti körüli kötelező teendők közül minden hiányzik, de ezek közül a legjobban a szoptatás. 

Hamár a kórházban voltunk a lelkiismeretem bevitt a gyerekosztályra. Beszélni akartam az orvosokkal. Beleakartam nézni a szemükbe. Meg akartam kérdezni, hogy akkor halljuk, ugye ez is normális, hogy gyermek nélkül maradtunk??? Így is lett, bár olyan választ kaptunk,amitől tátva maradt a szám. Ők nem hibásak, a mentősök hibáztak. De kérdem én, az kinek a hibája, hogy kedd este beviszem a gyereket folyadékpótlásra és péntek reggel meg már intubálni kell? Az ki hibája, hogy 2 nap alatt idáig fajult a dolog? Az ki hibája, hogy habár a fertőzés összes tünetét produkálta egyet sem ismertek fel belőle??? Nem titok, hogy Boti egy kórházi fertőzésbe halt bele. Ahogy Debrecenben kiderült az összes tünetét produkálta a fertőzésnek, ami nagyon agresszív volt. Lehet, hogy így is úgy is belehalt volna, még akkor is, ha a legjobb orvosok kezei közé kerülünk, mert iszonyú gyorsan hatalmasodott el rajta, ezt most már soha nem fogjuk megtudni és azt sem, hogy hogyan kaphatta el. De soha nem fogom megbocsátani nekik, hogy nem adtak esélyt a kisfiamnak arra, hogy élhessen, hogy meggyógyulhasson. Ha tudnám, hogy mindenképp belehalt volna a fertőzésbe más lenne feldolgoznom a halálát, mert nem lenne bennem ez a mérhetetlen düh, ez a tehetetlenség, amit érzek a mai napig. Miután elmondtam az orvosoknak, amit akartam még egyetlen egy dolgot kívántam nekik. Azt kívántam, hogy életük végéig a mi kisfiunk arcával keljenek és feküdjenek... 

Sokszor elgondolkodok rajta, hogy vajon nekik van-e lelkiismeret furdalásuk? Hogy vajon gondoltak-e Botira, mikor temettük, mikor az első szülinapja lett volna vagy éppen karácsonykor? Vajon eszükbe jutott-e, hogy van két ember, akik az ünnepek alatt a poklok poklát élik át? Vajon eszükbe fogok-e jutni május első vasárnapján? Olyan sok helyen olvastam, hogy a lelki békénket őszinte megbocsátással érhetjük el. Megbocsátani? Nem, azt hiszem erre én képtelen leszek.

Nem lenne tiszta a lelkem, ha azt mondanám, hogy mindenkit utálok az osztályról. Van két nővér, akikre meleg szívvel tudok visszagondolni. Egy idősebb és egy fiatalabb nővérke. Az idősebb nővérkével egész éjjel beszélgettünk, figyeltük Botit, ha kellett hűtő fürdőztettük. A fiatal nővérke még egy Mickey egeret is hozott Botinak, miután elmondtam neki, hogy az a kedvence. Az idősebb nővér megkérdezte, hogy felveheti-e Botit, mert olyan édes ez a gyerek. Még fogta, Boti kilopta a zsebéből a piros tollat, közben hangosan kacagott, mert azt játszottam, hogy tüsszög Mickey egér. Akkor hallottam utoljára nevetni. Pénteken ugyanez a nővérke ölelt át, mielőtt indultunk a mentővel, és csak annyit mondott, hogy legyünk nagyon erősek. Sajnos a nevüket nem tudom, de szeretném, ha tudnák, hogy rájuk mindig szeretettel fogok gondolni.

Lelkiismeret furdalásom van, mert péntek reggel 5 órakor szóltam Igornak, hogy jöjjön és váltson le, mert a kimerültség, a nem alvás már testi tüneteket okozott és féltem, ha kiájulok, akkor nem lehetek tovább Botival. Akkor már 4 napja nem aludtam. Igorral 6 órakor váltottuk egymást, 9-kor hívott, hogy menjek vissza, mert jön a mentő Botiért. Ha tudom, hogy mi fog történni soha nem jöttem volna el. 3 órát aludtam, 3 órát pocsékoltam el a közös életünkből. 3 órát lehettem volna még Vele. Sosem bocsátom meg magamnak.

Borzasztó lelkiismeret furdalásom van amiért azt kiabáltam, mikor megláttam Botit holtan, hogy Ő nem az én kisfiam. Abban a pillanatban megbántam, hiszen az arca más volt, de nagyon is tudtam, hogy Ő az. Lelkiismeret furdalásom van, hogy nem használtam ki az utolsó percig azt az időt, amit vele tölthettem volna. Akkor és ott nem gondoltam bele, hogy többet nem ölelhetem, nem puszilhatom. 

Lelkiismeret furdalásom van amiatt is, hogy a szülés után volt két nagyon nehéz időszakom. Nem sokáig tartottak, egy, maximum két hét volt, amikor Boti kicsit hisztisebb volt, senkinél nem maradt csak nálam és bár soha nem gondoltam azt, hogy Boti bárcsak ne lenne, nekem most mégis fáj, hogy akkor azt kívántam, bárcsak 5 percet lehetnék csendben, egyedül. Vagy hogy bárcsak pisilhetnék anélkül, hogy nem sír utánam senki. Utált egyedül lenni, alig örökölt tőlem valamit, de ezt igen. Nehéz volt egyedül egy hétig egy kisgyerekkel, mert akkor még Igor messze dolgozott és csak kéthetente volt itthon, amikor tudott hazaugrott ugyan, de az nem volt ugyanaz. Az utolsó 4-5 hónap viszont maga volt a csoda. Imádtam nézni, ahogy napról napra produkál valami újat, nem éreztem fáradtságot, ha hajnal 5-kor felkelt és úgy gondolta, hogy az lenne a legjobb idő egy jó kis játékra. Nem éreztem  fáradtságot, ha egy éjszaka 35-ször kelt fel. Élveztem. 

Az elmúlt időszakban egyre többször jutnak eszembe a jó emlékek. Mosolyogva gondolok arra, amikor az ideg ölt meg, hogy az etetőszéket bárhova is tettem a konyhába, neki mindig nekem háttal kellett valami izgalmas dolgot szemlélni. Nem győztem visszaforgatni, de mire a kanalat telemerítettem már megint háttal volt. Vagy amikor Irénke megtanította brümmögni, amit persze csak és kizárólag evés közben csinált. Hiába szóltam rá szépen, hangosan vagy csaptam az asztalra semmi nem hatott. Csak egyetlen dolog, ha összeráncoltam a szemöldököm és úgy néztem. Az meg azért sült be, mert olyan cukin nézett, hogy mindig elnevettem magam. Vagy amikor piszkálta a konnektort, amit nem engedtem. Az ezerötszázadik "Botika nem szabad" után odamentem és ráütöttem a kezére, ami olyan komolyságú és olyan erejű volt, hogy azt hitte, hogy a csipp-csipp csókát játsszuk, gyorsan összerakta a kis kezét és elkezdett táncolni. Hát persze, hogy elnevettem magam, felkaptam és pusziltam ahol értem. Így hogyan is várhattam volna, hogy komolyan vesz? Ezekért nem érzek lelkiismeret furdalást, mert bármennyire is imádom a gyerekem voltak szabályok, amiket bizony ha tetszik, ha nem be kellett tartani és bármennyire is majomszeretettel szereti az ember a gyermekét, azért nevelni is kell őket.

Lelkiismeret furdalásom van azért, mert az utolsó itthon töltött napon palacsintát sütöttem. Boti a komppal a konyhában cirkált, hol az apja után ment, hol hozzám jött. De én mindig eltoltam magam mellől, mert féltem, hogy a forró olaj rá fog csapódni. Szeretett volna a karomba lenni és nézni, hogy mit csinálok, mert ugye még nem látott előtte palacsintát sütni. De én meg csak mindig arrébb toltam, hogy anya most nem ér rá, nem tud felvenni. 

Lelkiismeret furdalásom van azért is, hogy bár terveztük, de még egy nyamvadt állatkertbe se vittük el. Még a játszótérre se, mert inkább nagyokat sétáltunk helyette, ami persze nem baj, mert a lényeg, hogy levegőn legyünk, de annyira megnéztem volna a kis arcát, hogy mit szól a libikókához vagy a homokozóhoz. Valahogy minden ilyen tervünk meghiúsult, mert mindig közbe jött egy apró dolog. Meg halogattuk, hogy na majd legközelebb. Az ember fel sem fogja milyen múlandó az élet. Az egyik nap még boldog vagy, másnap meg összeomlik a világod.

Lelkiismeret furdalásom van, mert összesen csak háromszor mentünk haza Anyukámékhoz. Ők messze laknak tőlünk, és Igor munkarendje se segített abban, hogy legalább kéthavonta hazamenjünk. Mert mire szegény hazajött, a kertben annyi munka felgyűlt, amit nem győzött csinálni és akkor még eljárt kézilabdázni is. Persze jöttek a szüleim is, főként Apukám, de Anyukám más, Ő nehezen mozog, nem tud csak úgy felugrani a vonatra és eljönni. Apu rengeteget segített nekünk. Ha reggel szóltunk, délután már itt volt. Imádták egymást Botival, különös kapcsolat volt közöttük. Anyukámmal más volt, szerette Őt is, de vele alig találkozott. 

Lelkiismeret furdalásom van a barátnőim miatt is. Mert nem megyek hozzájuk. Majdnem mindegyikük kisgyermekes Anyuka vagy épp gyermeket vár, de én Boti halála óta nem megyek gyerekek közelébe. Egyszer biztos eljön az idő, amikor ez változni fog, de olyan szemétnek érzem magam most, hiszen Ők mindig mellettünk állnak. Pedig nagyon is érdekel, hogy mi van velük, hogy hogy vannak a gyerekek, de nem akarom azt sem, hogy a gyerekekben olyan kép alakuljon ki rólam, hogy féljenek tőlem, vagy tartsák a távolságot, mert én nem foglalkozom velük. Tudom, hogy a barátnőim mellettünk állnak, és nem kell azon aggódjak, hogy vajon haragszanak-e emiatt rám. De akkor is fáj a lelkem. Mert nagyon szeretem Őket, a gyerekeiket, férjüket, párjukat is. És olyan jó lenne nem csak az interneten beszélgetni. De így is hálás vagyok mindannyiuknak, mert ha kell munka után jönnek, ha kell lepasszolják a gyerekeket és ha kell képesek 140 km-t is megtenni, hogy csak velünk lehessenek kicsit. Igazán nagyon szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból.

Amikor búcsúztam Botitól, elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és hogy örökké imádni fogom. Kértem, hogy ha tud bocsásson meg nekem, hogy nem vigyáztam Rá eléggé. Tudom, hogy nem az én hibám, hogy meghalt, nem is ostorozom emiatt magam, de akkor is én vagyok az anyukája és nekem kellett volna a legjobban vigyázni rá. Mégis, ha belenézek a tükörbe magamat látom, egy megtört anyát, aki éveket öregedett, egyre több ráncot és karikát a szemem alatt, de mégis beletudok nézni a tükörbe... Világ életemben naiv voltam és Boti halála óta azon vagyok, hogy ezt kiirtsam magamból. Nem akarok már senkinek elhinni semmit, mert mindig csak csalódok. És ha az ember egyszer megégeti magát, soha többé nem megy a tűz közelébe... 

Sokszor gondolok arra, hogy bárcsak lenne lehetőségem benézni a mennyországba egy kicsit, hogy megnézzem, hogy jól van-e, hogy egy kicsit magamhoz öleljem, hogy megpuszilgassam és hogy elmondjam neki mennyire nagyon szeretem Őt. És hogy megkérdezzem Tőle, hogy meg tud-e nekem bocsátani... 

Timi

(A képet engedéllyel használom)