Örökké a szívemben

Kicsit eltűntem. Nem volt szándékos, az élet hozta így. Sem időm, sem energiám nem volt írni. Kicsit előreszaladok most az írásban, napjainkig. Ki kell írjam, mert lassan felemészt. Nem vagyok jól, nagyon nem. Annyi minden történt mostanában, ami egyenként is megviselt volna lelkileg, de én ezt egy hónap alatt kaptam, ami már túl sok volt az amúgy is megszakadt lelkemnek. Nagyon sok mindent szeretnék írni, lehet az elkövetkezendőkben sűrűbben írok, de most ez kívánkozik ki a legjobban belőlem.

Nekem az írás egy terápia. Úgy tűnik megtaláltam a gyásznak azt a módját, ami rajtam segít. Ezzel ugyan a fájdalom  nem enyhül, de mégis valami különös érzés fog el, ha írok. Bár néha elgondolkodom, hogy jó ötlet-e egyáltalán írni? Nem keltek e szánalmat az emberekben? Nem néznek-e hülyének? Aztán eszembe jut, hogy én már nem az a nő vagyok, aki eddig voltam. A régit érdekelte volna, hogy mit gondolnak mások. A mostanit nem. Ilyenkor mindig emlékeztetem magam, hogy igazából miért is kezdtem el ezt a blogot. Hogy segítsek. Segítsek olyan anyáknak, akiknek ugyanúgy megszakadt a lelkük, mint nekem. Hogy lehet a gyász mellett is élni. Hogy nem baj az, ha azt érzed nem bírod tovább, nem baj az, ha kicsit nevetsz, nem baj az, ha van jövőképed, illetve nem baj az, ha kicsit elveszettnek érzed magad. A gyászban semmi nem furcsa, ahány ember annyi reakció.  

Volt idő, amikor megakartak változtatni, hogy más legyek. Belementem, mert ezt akarták mások. Kipróbáltam, de köszönöm, az nem én vagyok. Sosem értettem, hogy miért a külső számít?! Miért vagyok én rosszabb azzal, hogy nem érdekel a divat, a körömminták, a trendi frizurák? Miért nem azt szeretik, ami igazán én vagyok belül? Az egyik barátom mondta egyszer, hogy a világ legcsúnyább emberében is van valami szép, csak meg kell látni azt. Igaza volt. Így megmaradtam annak aki mindig is voltam. Egy pólós, edzőcipős, farmernadrágos nőnek. Hogy mi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem kell senkinek megfeleljek? A kisfiam halála.

Amikor még anyuka voltam, akkor is meg akartam felelni másoknak, jó anyuka akartam lenni, a világon a legjobb. Ehhez képest én adtam gondatlan, nem törődöm orvosok kezébe. Boti halálával minden nézetem megváltozott. Már nem rohanok, arra van időm, amire tényleg akarom, hogy legyen. Nem érdekel, ha poros a szekrény, ha kedvem lesz majd letörlöm. Kiülök felhőket nézni, mint ahogy Botival a fűben fekve tettük. Nézem a kismadarakat, a pillangókat, a kis szitakötőimet. Ha filmezni van kedvem, filmet nézek, ha a virágoskertet akarom rendezni, akkor azt teszem. Nem gyötörnek már felesleges feszült érzések, azon dolgok miatt, amiket muszájból kellene megtennem. Már nem foglalkozom velük. Minden olyan dolgot az életemből kiiktattam, ami negatív hatással van rám. Tárgyakat, emlékeket, embereket. Nincs rájuk szükségem. Boti halála ébresztett rá, hogy mennyi minden mellett elmentem. Botikám tanított meg minden apróságnak örülni, mint ahogy Ő örült, egy kavicsnak, egy hangyának, egy fűszálnak, a szélnek vagy repülőgépnek az égen. Imádtam azokat a délutánjainkat, amikor kifeküdtünk egy plédre és játszottunk. Rengeteg buborékot fújtunk. Ő fogta, én fújtam, a kutyánk meg megette, és Ő csak hangosan kacagta. Együtt fedeztük fel a világot, és fáj, hogy már nem taníthatok meg Neki semmit. Nem mondhatom el Neki, hogy mennyire örültünk, amikor megtudtuk, hogy érkezik hozzánk, nem mondhatom el neki, hogy milyen büszkék voltunk Rá. Sokszor amikor csak ülök és nézem az eget belegondolok, hogy vajon milyen lett volna látni az első lépéseit, milyen lett volna a mosolya, ha lettek volna fogacskái, és milyen lett volna, ahogy azt mondja azon az édes kis hangján nekem, hogy Anya. Beleszakad a szívem. 

Az emberek többsége a halált és a gyászt tabuként kezelik. Boti haláláig nekem is tabu volt a téma, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Valahogy ez a generációs féltés miatt lehet. Nem olyan rég, még otthon haltak meg az emberek, otthon ravatalozták fel a halottakat. Akkor az volt a természetes. Most meg nem beszélünk halálról, nem beszélünk gyászról, nem beszélünk az őrületes fájdalmakról, gondokról. Mert egy hipi-szupi világban élünk. Mert mindenkinek csak azt mutatjuk, hogy mi aztán igazán tökéletesek vagyunk. Tökéletes az életünk, az otthonunk, tökéletes szülők vagyunk. Ez mind csak színjáték, álarc. Nekünk immár 11 hónapja színjáték az életünk. Bármikor kilépek a kapun felhúzom az álarcomat és megyek a dolgomra. Elbeszélgetek ezzel-azzal, mint egy normális ember, csinálom a dolgomat, mosolygok, mintha semmi bajom nem lenne, mert ez az elvárás. Aztán amikor haza érek kifújhatom a levegőt, hogy de jó ezen is túl vagyok. Mert szinte minden reggel úgy kelek fel, hogy legszívesebben zokognék, üvöltenék annyira hiányzik nekem a kisfiam. Iszonyat energiába kerül tartani magam és vannak olyan szituációk, amik olyan hatással vannak rám, hogy egyszerűen nem tudom visszafogni az érzéseimet. 

Nem tudom az érzéseimet kontrollálni, ha gyerekek kerülnek a közelembe, főleg ha Boti korúak. Olyan remegés és sírógörcs kap el, amit képtelen vagyok irányítani. Kerültem is már pár kellemetlen helyzetbe emiatt. Na nem nekem volt kellemetlen, mert én azért soha nem fogom magam szégyellni, hogy a kisfiamat siratom. Vannak akik ezt is félreértik. Nekem nem az fáj, hogy másnak van gyereke, hanem az, hogy az enyém nem lehet velem, hogy nem lehetek anya, hogy teljesen értelmetlen volt a halála, meg sem szabadott volna történnie ennek az egésznek. A gyász elején irigy és féltékeny voltam más anyukákra, de soha senkire nem haragudtam. Irigykedtem, mert Ők megölelhetik, taníthatják, szerethetik a kicsikéiket, én meg virágon és mécsesen kívül semmit nem tudok már neki  adni. Amikor egy hétig a szüleimnél voltam, az egyik este Anyukám ölében feküdtem, Ő simogatta a fejemet, közben néztük a tv-t. Egy pelenkareklám ment. Elsírtam magam és azt mondtam neki, hogy úgy irigylem Őt. Kérdezte, hogy miért? "Azért mert van 3 csodás gyereked, akik élnek, akiket szerethetsz, de nekem már nincs." Arra már nem emlékszem, hogy mit mondott, de utána már nem egyedül sírtam.

Valahol mégis furcsa ez az egész. A gyerekek sokkal okosabbak és sokkal többet tudnak, mint azt gondolnánk. Boti halála óta kerülnek engem, ha véletlen összefutunk. Már nem jönnek oda hozzám, elmaradtak a nagy puszik meg az ölelések. Érzik, hogy valami változott, tartanak tőlem. Én meg tőlük. Nagyon sok ember (akinek nem inge, ne vegye magára) erőltetné, hogy menjek gyerekek közé, nem értik mi ez a nagy ellenállás. Fogalmuk sincs micsoda kínzás egy gyerek közelsége egy gyászoló anyának. Mert bizony piszkosul szaggatja a sebeket. Nemrég teljesen véletlenül találkoztam az egyik barátnőmmel és az ikreivel, akik akkor 10 hónaposak voltak. Megtehettem volna, hogy úgy csinálok, mintha ott sem lennének, de képtelen voltam. Sokkal fontosabbak számomra Ők, magamat köptem volna szembe, ha nem megyek oda. Mert nem Ők tehetnek róla. Nagyon édesek voltak a lányok, de én abba a találkozásba egy kicsit belehaltam. Minden erőmre szükségem volt, hogy ott maradjak egy pár percet beszélgetni az anyukájukkal, de nem bírtam sokáig. El kellett menjek onnan annyira fájt, hogy a közelemben van két olyan korú kislány, mint az én Botim. Ez a találkozás olyan trauma volt a lelkemnek, hogy azóta nem tudom kontrollálni és visszafogni az érzéseimet, ha valamilyen véletlen folytán gyerek jön a közelemben. A többség azt mondaná, hogy az első alkalom a legnehezebb, a többi könnyebb lesz. Ezek igen bölcs mondatok, de a valóság kurvára nem ez. Ahelyett, hogy elgondolkodnék, hogy na jó, akkor szólok a csajoknak és most már megyek babalátogatóba, mert túl vagyok az első nagy találkozáson, ahelyett még jobban tartok a gyerekektől. De legalább megkeményített, mert eddig néha megfordult a fejemben, hogy na jó, ha már ilyen sokan csesztetnek vele, hogy legyek rajta túl, akkor elmegyek valamelyik babához, de olyan sokan estek már túlzásokba, hogy betelt az a bizonyos pohár. Ezután engem tankkal sem lehet elhúzni, ha nem érzem magam felkészültnek rá. Majd én fogom érezni, ha eljött az ideje, és nem Ti (akinek nem inge nem veszi magára) fogjátok eldönteni, hogy mikor lesz ez. 

Volt aki jót akart, és szerette volna, ha túlesek az első találkozáson. Egy összejövetelre voltunk hivatalosak. Bárhova hívnak az első kérdésem az, hogy lesznek-e gyerekek. Mert ha lesznek, én nem megyek. A buli végén tudtuk meg, hogy igazából lett volna egy kisbaba, de nem jöttek el, mert beteg lett és ezt nagyon sajnálják, mert az volt a terv, hogy ezáltal nézzek szembe a félelmeimmel, essek rajta túl, mert úgy látják, hogy elakadtam, nem tudok előre lépni. Ekkor Boti még csak 5 hónapja volt halott. Kiakadtam. Nagyon. Összetörtem. Pár napig ismét barátom lett a frontin, annyira kikészített az, hogy olyat akartak rám erőltetni, amit én nem akarok. Tudom, hogy mindenki csak jót akar, de sokkal többet árt egy-két "segítség", mint gondolnátok. Már csak az hiányzik, hogy valaki a kezembe nyomjon egy gyereket. Végem lenne. Amikor meghalt Boti és bemehettünk elbúcsúzni Tőle, felvettem a karomba a kis testét és ringattam. Ott tettem magamnak egy fogadalmat. Megfogadtam, hogy egy gyermeket sem fogok a kezembe, addig amíg meg nem születik Boti kistestvére. Ha rágondolok még most is érzem, ahogy feküdt a karomon, a kis haja csiklandozta a felkarom, érzem még mindig a súlyát, az illatát. Nem akarom, hogy ez az emlék kitörlődjön azzal, hogy más gyerekét fogom. Tehát ha bárki fejében megfordul, hogy hirtelen a kezembe nyom egy babát, annak most szólok, hogy nagyon gyorsan verje ki a fejéből ezt az őrült ötletet. 

A másik téma, amit már nagyon, de nagyon unok az a szülés. Tudom, hogy mindenki csak jót akar és próbálna segíteni, amiért nagyon hálás vagyok, meg jól is esik, de van az a pont, ahol meg kell húzzam a határokat. Ha segíteni akarsz kérdezd meg hogy vagyunk, hívj el fagyizni (Igort sörözni), dumcsizzunk az élet nagy dolgairól, de NE erőszakold rám, hogy szerinted nekem mi lenne a legjobb. Mindenkit megrendített Boti halála, akár ismert bennünket, akár nem. Mindenkinek van véleménye az esetről. Mindenkinek vannak tanácsai akkor is, ha én azt egyáltalán nem kértem, de türelmesen, mosolyogva meghallgatom. Az emberek 98%-ának az a véleménye, hogy minél hamarabb szülnöm kellene. Már a temetés napján(!!!) mondta azt nekem valaki, hogy gyorsan szüljek másikat. Gyorsan. Másikat. Kiborultam, kiabáltam vele az utca kellős közepén. Tudom, hogy nem akart megbántani, de rosszkor és rosszul fejezte ki magát. Boti a gyerekem, az életünk értelme, nem egy koszos zsebkendő, ami ha elhasználódott eldobjuk és veszünk elő egy teljesen újat. Itt azért kőkemény érzések vannak. Szerintetek nem fordult meg a fejemben? ÓÓÓÓ, de még hányszor!!!! Hihetetlen gyorsan tudnak változni az érzések. Nekem hullámokban jön. Hol akarok, hol nem. Mert gondoljatok bele anyaként a helyzetünkbe. Okos tudósok által tudjuk, hogy egy magzat azt érzi, amit az anyja. Az a magzat ne érezze, amit én érzek jelenleg, ne hasson ki a kis életére az én gyászom. Így is tudom, hogy ha majd felkészültünk egy újabb gyermekáldásra micsoda érzelemkavalkád lesz bennünk. Az öröm és a bánat egyszerre, micsoda munka lesz majd egyensúlyt tartani a két véglet között. Hiszem, hogy ugyanúgy meg kell érjünk a kistesó érkezésére, mint ahogy megértünk Boti érkezésére. De ez mind idő. Nem tudom mennyi. Nem csak rajtam múlik, hanem Igoron is. Mert nem csak én vagyok, hanem mi vagyunk. Nem azt nézem, hogy nekem mi a legjobb, hanem hogy nekünk mi a legjobb. Tisztában vagyunk vele, hogy gyógyír lesz a lelkünknek, ha újra babát várunk, hogy újra átélhetjük azt a csodát, amit egy gyermek nyújt. De ebben az esetben az eszünkre kell hallgatnunk,. Nem hiába 1-1,5 év a gyászidő, bár amíg élek gyászolni fogom a kisfiamat, de remélem, hogy az élettől majd kapunk még esélyt a boldogságra. A  minap találkoztam az egyik barátnőmmel és pont erről a témáról beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy félek az érzésektől, hogy vajon Boti mennyire fog háttérbe szorulni, ha érkezik a kistesó. Hol lesz hely a szívemben, hogy ugyanúgy szeressem, mint Botit. Erre az én két gyermekes barátnőm olyan választ adott, hogy összegyűltek a könnyek a szememben. Ugyanis azt mondta, hogy ezt úgy tudná leírni, hogy a második gyermeke születésével mintha nőtt volna még egy szíve. Nem azon az egyen osztoznak ketten, hanem egy másik szeretettel teli szív nőtt. Ebben bízok én is. Hogy lesz egy szívem Botinak és lesz még legalább egy a kistesónak. Ígérem, hogy amint útban lesz Boti kistestvére szólni fogunk, de addig is kérlek ne erőltessétek, majd mi tudjuk, ha eljött az ideje. Addig biztos nem lesz, amíg képtelen vagyok bemenni a szobájába...

A másik nagy mumus számomra Boti szobája. Már 11 hónapja nem voltam abban a szobában. Ajtó becsukva, redőny lehúzva, sötétség és szomorúság van benne. Képtelen vagyok belépni. Vannak olyan emberkék, akik kiakadtak ezen, hogy még mindig nem mentem be, bár hogy miért nem, azt eddig nem igazán kérdezték meg tőlem a barátokat leszámítva. De szintén sokak szerint ez így nagyon nem jó. Lehet, hogy igazuk van. De azért, mert mások ezt várják el tőlem, azért még nem fogom megtenni és ne is erőltesse rám senki. Sokat gondolkodok rajta, néha bekukucskálok az üvegablakon, látom az üres babakocsit, az üres autósülést, az üres pelenkázót, az üres etetőszéket, az üres kiságyat. Üres. Ez a kulcsszó. Az agyamban számtalanszor lejátszottam, mert én ilyen kis agyalós típus vagyok, hogy belépek a szobába. Eddig meg is vagyok. Viszont, most az összes lehetséges szituációt le kell játszanom az agyamban, hogy hogyan fogok majd reagálni, ha meg látom az ÜRES dolgait, a kis ruháit, a játékait, a mesekönyveit. Megtehetném azt is, hogy mondom Igornak, hogy képtelen vagyok elpakolni a kis dolgait és csinálja meg helyettem, de az eszem tudja, hogy ez hiba lenne, a szívem meg még annyira sérült, hogy jelenleg nem bírná el azt a sokkot. A gyász minden szintjét meg kell lépnem szépen sorban, ahhoz, hogy valamelyest normális életet tudjak majd élni a jövőben. Tudom, hogy hatalmas lépés lesz tőlem, ha belépek a szobánkba. Nekem kell elpakolni a dolgait, mert ez fog kelleni hozzá, hogy elengedjem Őt, hogy lépjek egy nagyot a jövőnk felé. Mert akkor fog csak igazán realizálódni, hogy már nincs velünk. A halála után sokszor és még most is van úgy, hogy azt várom, hogy Gyöngyike vagy Marika mindjárt hazahozza, sokszor mentem az ablakhoz nézni, hogy jönnek-e már, pedig nagyon ritkán hagytuk másra, nem volt jellemző, hogy csak úgy lepasszolom bárkinek is. Elterveztem, hogy a múlthét vasárnap ha törik, ha szakad, már pedig én bemegyek a szobába. Mit értem el vele? Azt, hogy már szombaton el kezdtem remegni, mert megint olyat akartam csinálni, amit nem én akarok, hanem mások. Hogy megint csak megfelelni akarok és megint azért teszek dolgokat, mert mások elvárják tőlem. Ennek is el fog jönni az ideje, de az eszemmel úgy gondolom, most sokkal fontosabb dolgot kell túléljek, amit ha akarok, ha nem eljön, az pedig az egy éves évforduló. Mindjárt itt lesz augusztus 11-e 15:18 perc. Fel kell készüljek arra a napra, hogy ép ésszel túléljem. Most ez a legfontosabb. Ahogy a temetésre is felkészültem agyban, az egy éves szülinapjára, a karácsonyra, az anyák napjára, úgy az évfordulóra is fel kell készüljek. Nem lesz könnyű, de ilyenkor mindig azt mondogatom magamnak, hogy a legrosszabb már megtörtént.

Nem rég meglátogatott bennünket Szilvike barátnőm. Elmeséltem neki, hogy mi nyomasztja nagyon a lelkem, beszéltünk a sok elvárásról, a megfelelési kényszerről, azokról a dolgokról, amiket konkrétan itt most nem részleteztem Nektek. Meghallgatta, hogy mennyi mindenbe vagyok bele fáradva, hogy mennyi csalódás ért. Sokáig csak hallgatott és a végén nagyon szépen megfogalmazta a saját gondolataimat. A következőképp mondta: "Azt várják tőled, hogy felejtsd el a gyermeked és lépj tovább rajta." Pontosan ez az, amit gondolok. Hogy elvárják, hogy úgy csináljak, mintha soha sem létezett volna. De ne várjatok tőlem semmit, pláne ezt. Nekem Boti mindig a gyermekem lesz, életem egyik legnagyobb boldogsága, amíg csak élek. Az első szülött gyermekem. Annyi mindent tanultam attól a kisembertől, annyi minden jót tanított nekem. Örökké hálás leszek neki, hogy megmutatta mi az igazi boldogság, hálás leszek, hogy minket választott szüleinek, hálás leszek a hármasban töltött 10 hónap minden percéért. Örökké a szívemben lesz, örökké szeretni fogom. 

Timi