Örökké a szívemben

Milyen rég nem írtam már. Azt hiszem ez jót jelent. Eddig mindig csak akkor írtam, ha nagyon el voltam veszve lelkileg. Visszanézve, úgy látom javuló tendenciát mutatok. Hazudnék is, ha azt mondanám, hogy nem vagyok jobban. Jobban vagyok, de megmaradtak a hullám-völgyek az életemben. Utálom azokat a napokat, amikor lelkileg elfáradok, mert olyankor azt érzem, hogy nem bírom tovább. Ilyenkor azt mantrázom magamban, hogy elmúlik, egy hét és jobban fogom magam érezni. 

A legnehezebb időszak kétségkívül augusztustól januárig tart. Ott túl sok minden szalad össze egyszerre. A halála évfordulója, a szülinapja, a halottak napja, a karácsony és az újév. Rettenetes, mert mire összeszedem magam az egyik után, addigra itt a másik. Nagyon nehéz, de Igor mellettem van és sokat segít az, hogy tudom rá bármikor számíthatok.

Örömhírrel is szolgálhatok. A több, mint egy évig tartó hányás, ami minden reggel megkeserítette az életemet, az elmúlt. Szoktam még hányni, de már nem minden nap. Botihoz köthető alkalmakkor napokig, meg ha ideges vagyok és akkor is, ha izgulok. Azért havonta 2-3 alkalommal még előjön, nehogy elszokjak már tőle....

Ma megint nem véletlen írok. Nem sokára itt az ünnep, amibe én évről-évre belehalok egy kicsit. Az Anyák napja. A legszebb ünnepnek kellene lennie, de én a lehető legrosszabbul élem meg. Rettenetesen fáj. Ilyenkor nem szívesen nézek TV-t, mert folyamatosan az anyák napi reklámokkal van teletűzdelve a műsor. Abban is biztos vagyok, hogy a Facebookot is elkerülöm majd, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem fog másról szólni az üzenő fal, csak arról, hogy kinek mit adott és mit szavalt a gyermeke. Nem vagyok irigy, ne értsétek félre, de rettenetes fájdalmat érzek, hogy az én kis Drágám nem lehet velem ilyenkor. Mert elvették őt tőlem. Persze ilyenkor megint felszínre tör bennem a düh, hogy ha egy kicsit is figyeltek volna ránk az itteni orvosok, akkor élne még, és én is meghatódva hallgatnám a köszöntő versét és én is össze-vissza csókolgatnám a gyermekemet. Ehelyett mi vár rám? A kínzó érzés, hogy én ebbe mindjárt belehalok. 

Amikor még Boti élt, volt egy közös anyák napjánk együtt. De nem lettem megköszöntve. Mivel Botika akkor 6,5 hónapos volt nem intézett nekem virágot és nem is tanult meg egyetlen verset sem :D De a viccet félretéve, az igazi oka az volt, hogy az apja messze volt tőlünk, nem volt itthon akkor sem, és sajnos később sem lett bepótolva. Sajnálom Igort, mert a munkája miatt ő pontosan feleannyi időt töltött Botival, mint én. Sok mindenből kimaradt, de amikor hazajött az maga volt a csoda. Ahogy ők ketten imádták egymást, arra nincs kifejezés a világon. Sose felejtem el, hogy amikor hazajött, Boti majd elrepült, be nem állt a szája. 40 percen keresztül alig vett levegőt, annyi mondani valója volt az apjának. Persze ebből egy kukkot nem értettünk, de lelkesen hüledezett Igor, miközben figyelte a kisfiát. Imádtam nézni őket. 

Sose felejtem el az első anyák napját, amit már Boti nélkül kellett átvészelnem. Egyedül voltam. Igor akkor Nagykanizsára járt iskolába. Az egyik ismerősöm meglátogatott, aki jól megijesztett, mert az öngyilkosságról beszélt nekem. Elmondta, hogy van olyan ismerőse, aki úgy lett öngyilkos, hogy nem akart az lenni, de mire feleszmélt, addigra már beleivott a méregbe. Ezzel megmondom őszintén a frászt hozta rám. Nem tagadom, hogy nekem is megfordult már a fejemben. Kétszer is. Először akkor, amikor Boti nélkül jöttünk haza a kórházból, másodszor meg nem sokkal anyák napja előtt, de akkor még elég sok egyéb rossz dolog is történt velünk. Az öngyilkosságot sosem gondoltam komolyan, soha nem lennék képes erre, én túl gyáva vagyok ehhez. Meg is ijedtem, mert arra gondoltam, hogy mi van ha én is a nagy bánatomban egyszer csak arra eszmélek, hogy felvágom az ereimet? Addig túráztattam aznap este az agyamat ezzel, hogy rosszul lettem. Féltem saját magamtól. Mi van ha én is így járok? Hiszen én élni akarok!!! Nekem még terveim vannak!!!! Aznap még megkaptam azt is, hogy így 9 hónappal Boti halála után nem kellene ilyen rosszul érezzem magam, ez nem normális. Én meg elhittem, mert ugye nem tudtam, hogy ez valójában mennyire hosszú-hosszú folyamat. Aznap este áttelefonáltam a szomszédba, hogy kicsit jöjjenek már át, mert akkor hamarabb lenyugszom. Marika és Sanyi mikor megláttak, azonnal mondták, hogy akkor most szépen bezárjuk a házat és megyek hozzájuk aludni. Emlékszem éjfélig megállás nélkül zokogtam, levegőt alig kaptam, annyira feltört belőlem a fájdalom. Onnantól kezdve, ha Igor iskolába ment, én a csacsis pizsamámban csattogtam át a szomszédba, mert többet nem aludtam egyedül. Így éreztem magam biztonságban. Ezért is nagyon hálás vagyok Marikáéknak, amellett, hogy úgy szerették Botit, mintha a saját unokájuk lenne. 

Igorral sokat beszélgettem az ilyen félelmeimről. Sőt, azt hiszem ebben a helyzetben a legjobb az, ha sokat beszél róla az ember. Megnyugtat, ha kibeszéljük, hogy mennyire fáj ez mindkettőnknek. Igorral tudok erről a legjobban beszélni, mert ő érti, hogy pontosan mi zajlik bennem. Ma már nagyon ritkán beszélünk róla, inkább csak a kedves emlékek jönnek szóba és néha olyan jókat nevetünk egy-egy szép emléken. Igazi kis bohóc volt Boti.

A második anyák napját egész jól viseltem. Fogalmam sincs már, hogy hogyan, de tudom, hogy még ugyan stabil voltam. 

Most meg jön a harmadik anyák napja Boti nélkül. Már tegnap este megkezdtem a bőgést miatta és ma is többször elkapott a sírás. Nem találom a helyem, csak lézengek, nincs kedvem semmihez és persze a változatosság kedvéért egyedül vagyok. Próbálom rávenni magam, hogy kimenjek hozzá a temetőbe, de most nincs elég erőm hozzá, pedig kinyíltak a kis orgonái és vinnem kellene neki. De tudom, hogy sokkal rosszabbat tennék magamnak azzal, ha ezt most magamra erőltetném. Az elmúlt 2.5 év alatt ez az egy, amit nagyon, de nagyon megtanultam. Ha valami nem megy, azt nem erőltetjük. Többször is előfordult az, hogy próbáltak rám erőltetni csomó dolgot, amit én nem akartam, mert tudtam, hogy nem állok rá készen, de mégis belementem. Nem kellett volna.... sokkal rosszabbul éreztem magam utána és sokkal több időt vett igénybe, hogy újra összeszedjem magam.

Egyszer eljött a pont, amikor elkezdtem nemet mondani, elkezdtem ellene menni minden egyes "jótanácsnak". Valahogy mindenki jobban tudja, hogy nekem mit kellene tennem és mit nem, még ennyi idő után is. Volt aki szememre hányta, hogy túl sok fotó van kirakva (egyébként nincs sok) Botiról, elég lenne egy darab is, volt aki azt mondta, hogy már réges-rég el kellett volna őt felejtem, volt aki megemlítette, hogy miért ő a háttérképem a telefonomban, mert az nem jó ennyi idő után. Ha a világ összes anyukájának a telefonját megnézném biztos lennék abban, hogy legalább 90%-ának a gyermeke/családja van a telefonja háttérképének beállítva. De valahogy a legfájdalmasabb az volt, amikor felköszöntöttek anyák napján. Azt hittem belepusztulok. Tudom, hogy nem akartak bántani vele, mert egy anya mindig anya marad, de azt az érzést nem kívánom senkinek, amit akkor éreztem. 

Botival nagyon különleges kapcsolatom volt. Épp annyira volt odáig értem, mint én őérte. Imádtuk egymást. A legcsodálatosabb volt a mosolyára kelni és utána azt a kis mosolygödröt nézni egész nap a szája szélén. Sokszor hagytam, hogy egyedül játsszon, azt akartam, hogy maga találjon ki játékokat. Ott ültem mögötte és figyeltem őt, ahogy pakolászott, ahogy megkóstolta a játékait, ahogy magyarázott és ahogy táncolt. Élveztem. Időnként hátrapillantott, hogy biztos ott vagyok-e, és én ott voltam. Mindig ott voltam neki, a nap minden percében, amikor szüksége volt rám és akkor is, amikor nem. Amíg engedték az intenzíven is vele maradtam bármennyire is borzalmas volt a látvány.   

A képen látható tetoválást egy hónappal a halála után csináltattam. Nem is fejezhetné ki jobban a kettőnk kapcsolatát. Bízom benne, hogy legalább egyszer megadatik még, hogy ünnepelhessem az anyák napját. Bízom benne, hogy egyszer újra lesz értelme minden ünnepnek. Nekem csak 2 kívánságom van az élettől. Az egyik, hogy legyenek még gyermekeink, a másik pedig az, hogy mindegyikük tovább éljen, mint mi.

A világon mindent odaadnék, csak hogy még egy percet Vele tölthessek, hogy érezzem kicsi keze simogatását, a göndör fürtjei csiklandozását, hallhassam az édes kis hangját és lássam a boldog arcocskáját!!! Mindent odaadnék!

Kimondhatatlanul szeretlek Kisfiam. Amit érzek irántad az soha el nem múlik, csak erősödni képes. Vigyázz ránk Kisbogár!  

Drága Anyukák, Nagymamák, Keresztanyák!

Tiszta szívből kívánom, hogy a vasárnap legyen számotokra varázslatos és gyönyörű!!!

Timi