Örökké a szívemben

"Mi jár a fejemben?"-Kérdezi a Facebook. Mi is? A 2 évvel ezelőtti napok, az akkor érzett mérhetetlen aggódás, hogy elveszíthetem a Kisfiamat. Akkor még nem gondoltam, hogy ez akár be is következhet.

Augusztus 11-én vasárnap lesz 2 éve, hogy Boti meghalt. Kimondani is durva. 2 év, de mégis olyan, mintha tegnap történt volna. Az utolsó napok minden percére emlékszem és most is ezek jönnek elő a gondolataimban. 2 éve, hogy a családunk megcsonkult. Nincs többé olyan, hogy hárman, ugyanúgy ketten maradtunk az életünkben, mint Boti fogantatása előtt. És ebbe beleszakad a szívem. 

Minden apró emlék elönt ilyenkor, tavaly is ez volt, most is ez van és gondolom ez minden évben így lesz az évfordulók előtt.

Előjönnek ilyenkor azok a képek, amiket minden idegszálammal próbálok elnyomni. Előttem van az utolsó itthon töltött esténk, a pillanat amikor beviszem a kórházba. Akkor még nem gondoltam, hogy az lesz életem legrosszabb döntése. Előttem van, ahogy utoljára kacag, aztán az, hogy nem nyitja ki a szemét sem. A feldagadt feje, az orrán-száján folyó véres genny. Eszembe jutnak az orvosok, nővérek válaszai, amik mindig ugyanazok voltak: "Nyugodjon meg anyuka, ez normális." Eszembe jut, ahogy reggelente minden nap 30dkg-val mutatott neki többet a mérleg, értetlenül néztem a nővérre, hogy ez hogy lehet??? De a válasz ugyanaz volt. "Nyugodjon meg anyuka, ez normális." Minden normális volt....a csillapíthatatlan láz, a feldagadt fej és test, a brutális hasmenés, a 170-es pulzus, a csontszáraz pelenkák, amiket kétségbeesve vittem a nővéreknek és nyomtam a kezükbe, hogy ez biztos nem normális. Normális, hogy hányt, amint megmozdítottam, hogy csak nyögni tudott, mert már sírni nem volt ereje. Normális, hogy ha látjuk orvosként, hogy egyre rosszabbul van egy kisbaba nem küldjük tovább, hanem hagyjuk szenvedni és várunk a legutolsó pillanatig. Pedig én csak folyadékpótlásra vittem be, hogy ki ne száradjon...

De ez az én hibám is. Végig néztem ahogy meghal a gyerekem és azonkívül, hogy feszt a nővéreket és orvosokat kérdezgettem, hogy mi baja Botinak és miért lett hirtelen és ennyire rosszul, azon kívül nem tettem semmit. Ordítanom kellett volna velük? Toporzékolni? Megrángatni Őket? Előre dugdosni a hálapénzt a zsebekbe? Hatalmas problémák vannak az egészségügyben. Akárki is van/lesz kormányon velem senki nem tudja elhitetni azt, hogy az ország egészségügyi helyzete jó, amíg gyerekek, emberek halnak bele a kórházban elkapott fertőzésekbe. Ez nagyon nincs jól. Csak élném meg azt a pillanatot, amikor kihúzzák a homokból a fejüket a magasan ülő döntéshozók és mernek majd egyszer igazán jól körbenézni...

Érdekes, hogy a mentősöknek már rohadtul nem volt normális, amit láttak, sem pedig a debreceni intenzív osztály dolgozóinak. Több küzdést láttam azalatt a pár óra alatt, mint amit ezek tettek összesen a 3 nap alatt. Az emberségről nem is beszélve. Amíg küzdöttek az életéért is ember számba vettek bennünket, megengedték, hogy bemenjünk hozzá, pedig akkor már szerintem csak a gépek tartották életben. Arról nem is beszélve, hogy milyen környezetet biztosítottak nekünk amikor búcsúztunk a mi kis Drágánktól.

Olyannyira nem volt normális ez az egész, hogy Botiból esettanulmányt csináltak és egy előadást a mentősök, orvosok számára... Sosem normális egy gyermek halála, pláne nem így.

Próbálok ezeken az érzéseimen felülkerekedni, de nem megy. A belázasodásától kezdve a temetésig minden perc lejátszódik bennem újra és újra. Szakadnak a sebek, amiket a hétköznapokon próbálok elnyomni. Hazudok saját magamnak is, hogy jól vagyok. Semmi vagyok Boti nélkül. A lelkem egy része vele együtt meghalt. Minden nap, mint egy rossz marionett bábú kelek és végzem a dolgom... mosolyogva, bohóckodva, mintha a világon minden rendben lenne... Mérhetetlen düh van bennem, mert elvették őt tőlem és én ezt nem tudom megbocsátani. 

Rettegek a vasárnaptól, mint ahogy rettegek a születésnapja előtt, a karácsonyi ünnepek előtt és az anyák napja előtt. Pedig már van viszonyítási alapom a tavalyihoz, de mégis félek. Ha a halála pillanatát, az első évfordulót és megannyi ünnepet túléltem, akkor ezt is túl fogom. Nincs más opció a fejemben, de mégis félek, mert olyan elemi erővel törnek fel az elfojtott érzések.

Az idén sokkal nehezebben intéztem az ilyenkor szokásos dolgokat. Alig tudtam elrebegni a virágosunknak, hogy milyen koszorút szeretnénk, és teljes testben remegtem, miközben az emlékharangot intéztem. A héten direkt kerültem a gyerekeket, és kértem a barátaimat, hogy ne küldjenek fotót a kicsikről. Kell pár nap még újra felállok, de még először a vasárnapot kell túléljem. Addig meg reggelente  felveszem az álarcom....

2 éve nélküled Kisfiam, de minden percben, minden szívdobbanásunkban ott vagy Te is velünk. Bennünk élsz tovább, az emlékeinkben... Vasárnap 15:18-kor Neked szólnak majd a harangok, én pedig csukott szemmel, sírva emlékezem, hogy 10 hónapig élt egy igazi angyal a Földön.

Mérhetetlenül szeretlek Kisfiam, minden nap egyre jobban és jobban.

Anya