Örökké a szívemben

Jelenleg úgy érzem, hogy ezt a bejegyzést írom meg a legnehezebben. Napok óta fojtogat a sírás, tudom, hogy hamarosan kibukik belőlem, talán írás közben jön most. Utána kicsit könnyebb a lelkem. Bármennyire is nehéz most írni, meg kell tennem, mert ezt érzem. A temetésről írok, az előkészületekről, az utolsó utunkról. A többi bejegyzés már nem lesz ennyire nehéz, tudom. Gyújtottam egy gyertyát Boti képe előtt, nézem a lángot és jönnek az emlékek, az érzések.

Mielőtt elkezdenék bármit is írni, van egy fontos dolog, amit szeretnék Veletek megosztani. Egy álmomat. Pár héttel Boti halála előtt megálmodtam, hogy meg fog halni. Az álmomban egy kis fehér koporsó előtt álltunk Apával talpig feketében. Felriadtam. Azonnal Botihoz mentem, még a kiságyból is kivettem, hogy "jajj, de rosszat álmodott anya", jól megpuszilgattam és magam mellé vettem. Vele akartam aludni, hogy érezzem a közelségét. Olyan furcsa, hogy születésétől fogva bennem volt egy félsz, hogy elveszítem. Így visszagondolva valahol ösztönösen éreztem, hogy valami történni fog. De a fejemben mindig elhessegettem ezeket az érzéseket, hogy velünk ilyen tuti nem fog történni, mert ez a boldogság, amiben élünk soha nem múlhat el. Tévedtem...

Boti pénteken halt meg. Amint kissé magunkhoz tértünk elkezdtünk gondolkodni a temetésről. Egyben voltam biztos, hogy képtelen lennék hamvasztatni. Képtelen lennék elégetni azt a gyönyörű arcocskát, a csinos kis testét. Már vasárnap sikerült a pappal beszélnünk, jó viszonyt ápolunk, hiszen évek óta ismerjük egymást, így azonnal segített nekünk időpontot foglalni. Igaz, hogy Boti nem volt megkeresztelve (azt szeptemberre terveztük), de így is vállalta Józsi.

Egy keddi nap vissza kellett mennünk Debrecenbe. A patológiára. Még most is remegek, ha rágondolok. Megkaptuk a boncolás elsődleges eredményét, a papírokat, amivel hivatalosan is elkezdhettük a temetést intézni. Kifizettük, amit ki kellett és vártunk a sorunkra, hogy leadhassuk a ruháit, amibe felöltöztetik. Még itthon alaposan átgondoltam milyen ruhát választok neki. Nem vettünk neki újat, mert a mai napig messze elkerülöm a bababoltokat. Viszont voltak még itthon olyan ruhák, amiket megvettünk neki őszre, amik még soha nem voltak rajta. Választottam neki egy kis fehér bodyt, a farmer kertésznadrágját, amit úgy imádtunk rajta, egy kis zoknit és a kis szandikáját, amit épp egy hete kapott. Szörnyű volt ott a váróteremben várni. Nézni az ott lévő megtört arcokat, zokogó feleségek, szomorú férfiak. De mikor egymásra néztünk mégis a mély együttérzést lehetett kiolvasni mindenki szeméből, hiszen mind ugyanazt éreztük, mérhetetlen fájdalmat.  Mindenkinél hatalmas szatyrok, nálunk meg egy pici Micimackós ajándéktasak, benne a ruhácskáival. Amikor mi következtünk egy icipici irodaszerűségbe léptünk, ott olyan szag fogadott, hogy azt hittem kitaccsolok. A halál szaga. Nem vagyok egy finnyás típus, mert az anyaság alatt megedződött a gyomrom, de ott muszáj voltam egy zsepit az orrom elé tenni, mert nem bírtam. Még vártunk, hogy kitöltsék a papírokat észrevettem egy ajtót, ami résnyire nyitva volt. Mellbevágott a felismerés, hogy ez az egyetlen ajtó, ami elválaszt a kisfiamtól. Azt hittem menten elájulok. Egyrészt azt éreztem, hogy el akarok innen menni, másrészt beakartam menni az ajtón, hogy a kicsikémmel legyek. Bár tudtam azt is, hogy képtelen vagyok még egyszer holtan megnézni Botit. A boncmester szavai visszaterelték a figyelmem. Kérdezte, hogy kell-e valamit tudni a ruhákról, de csak annyit tudtam neki mondani, hogy mondja meg neki, hogy nagyon szeretjük és kértem, hogy nagyon vigyázzon rá. A doki rám nézett, nyelt egy nagyot, de csak bólintani tudott. Amint kijöttünk onnan, a parkolóban leültünk egy padra mind a hárman. Hárman mentünk. Sanci jött velünk, mert nem tudhattuk, hogy mi vár ránk és nem volt biztos, hogy Apa haza tud vezetni. Még ültünk próbáltam összeszedni magam, nagyon rosszul voltam. Sokkolt az egész. A szagok, a felismerés, minden. De meg sem fordult a fejemben, hogy én ne legyek ott, hisz a kisfiamról volt szó, és Apát sem akartam egy percre sem magára hagyni, de azt tudom, hogy soha többet nem akarok oda visszamenni. 

Mivel Boti Debrecenben halt meg, így az anyakönyveztetést is ott kellett elintéznünk. Viszonylag gyorsan végeztünk. Megkaptuk a halotti anyakönyvi kivonatát és a kis igazolványait, amit érvénytelenítettek. Olyan rosszul esett ezt hallani. Fájt nagyon. Érvénytelen... Hivatalosan ennyi egy ember élet, pár kattintás a gépen, pár lyuk az igazolványon és kész. Pár aláírás anyától és apától és a hivatalos procedúra kész is. Volt és nincs. Botikám papírjai a mai napig a pénztárcámban vannak és nem hiszem, hogy bármikor is ki fogom őket venni onnan. Egyenlőre biztos nem.

A helyi temetkezési vállalkozó munkatársai nagyon segítőkészek voltak. Nekik is nehéz volt velünk találkozni, mert nem szokványos, hogy egy 10 hónapos kisfiú temetését intézik. De nagyon hálásak vagyunk nekik a sok segítségért. Sok mindent intéztek helyettünk, amit nekünk kellett volna. Még külön gyászjelentést is csináltattak nekünk és helyettünk mentek a bababoltba "rögfogót" venni, ami alatt egy paplant kell érteni. Nagyon türelmesek voltak velem/velünk, mert volt, hogy alig bírtam megszólalni a sírástól, de azt is láttam, hogy az ügyintéző is alig bírja tartani magát. Hiszen neki is vannak gyermekei.

Koporsót nem tudtunk választani, mert gyermekméretből nincs minta, ami érthető. Egyet tudtam, hogy nem akarok fehéret. Egyszerű, faszínűre gondoltunk. Aztán másnap jött a telefon, hogy valamilyen ok végett nem lesz faszínű, de választhatunk feketét vagy fehéret. Hát persze, hogy feketét sem akartunk. Így lett Botinak fehér koporsója, és akkor jutott először eszembe az álmom. Nincsenek véletlenek..., nem szépítem, amikor ez eszembe jutott elhánytam magam. Hirtelen beugrott az is, hogy évekkel ezelőtt a kisebbik bátyám balesetét is megálmodtam. Nemrég azt álmodtam, hogy az orvos barátunk közli velem, hogy rákos vagyok, mondanom sem kell pár nap múlva már mentem is hozzá vizsgálatra. Szerencsére minden rendben az egészségemmel, de most már figyelek az álmaimra. 

Még egyszer visszamentünk egyeztetni a temetés részleteit. Vittük a kedvenc játékait, hogy velük együtt temessék el és vittük a fényképünket, amin mindhárman mosolygunk a kamerába. Ez volt az utolsó kép, ami rólunk készült. A kép készítésének estéjén kapta meg Apa az első pusziját Botitól, én pedig az első ölelésemet. Visszagondolva olyan mintha búcsúzott volna. Még a helyi kórházban voltunk, már akkor nagyon rosszul volt Boti, a szemét sem nyitotta ki, de egyszer csak négykézlábra állt, felmászott a mellkasomra és hozzám bújt. Bár a bent töltött napok alatt szinte végig a karomban tartottam, hogy tudja, hogy anya ott van és nem lesz baj. Amikor csütörtökön az Apukája is megérkezett neki is a karjához mászott és bújt. És én akkor örültem, hogy milyen ügyes, erős fiú, biztos jobban van most már, hiszen az orvosok azt szajkózták, hogy minden a legnagyobb rendben. Azóta Apán kívül nem hiszek már senkinek...

Volt még egy nagyon fontos dolog, amit viszont én képtelen voltam megtenni. Koporsós temetésnél az a szabály, hogy a temetés kezdése előtt azonosítani kell az elhunytat a koporsóban. Tudtam, hogy nem bírom megtenni, nem tudom újra megnézni, illetve azt is tudtam, hogy ha mégis én azonosítom kiszedem a koporsóból, hogy még egyszer megölelhessem. Mert melyik anya állná meg, hogy még egyszer utoljára a karjába ne vehesse élete értelmét? Apa azonnal mondta, hogy majd ő fogja azonosítani. Csodálom az erejét. Olyan méltósággal viseli, pedig belül éppannyira hullott darabjaira, mint én. 

A temetésig minden nap volt valami intézni való, kértünk emlékharangot, ami minden nap a temetésig 15:18-kor kezdett harangozni, megvettük a ruháinkat, intéztük a halotti tort, a fényképet, a koszorút, szaladgáltunk egy Mickey egér után, hogy a koporsójára tehessük, illetve intéztük a családunk fogadásához szükséges előkészületeket. Meg kellett írnom a nekrológot is. Ez piszok nehéz feladat volt, hiszen mit is írjak bele? Hova járt volna oviba, suliba? Milyen sportra írattuk volna be? Milyen szakma felé terelgettük volna? 3 napig írtam és még mindig csak egy!!! mondatnál jártam. Teljesen tanácstalan voltam, hiszen másnap volt a temetés. Én ledőltem egy kicsit és álmodtam. Azt álmodtam, hogy Boti csupa hólyagos kiütéssel van tele én fogom, majd a karomra omlik és meghal. Zokogva keltem fel és kerestem Apát, hiszen csak Ő tud a mai napig megnyugtatni legyen szó bármiről. Nem tudom, hogy ez alatt a 10 perc alvás alatt mi történt velem, de ismét leültem a gép elé és fél óra alatt megírtam, de nem a nekrológot. Egy levelet írtam a nevünkben. Hogy mennyire boldogok voltunk mikor megszületett, hogy mennyire imádtuk, hogy mindig mosolyog, hogy bármit is csináltunk neki mindegy volt mit, csak mi is ott legyünk vele, hogy mennyire imádtuk a kis huncutságait, a Mickey egér imádatát, azt ahogy táncolt, ahogy ölelt és az édes kis puszikáit. És végül megköszöntük neki, hogy a szülei lehettünk, hogy jobb emberek lettünk általa, hogy mi lehettünk 10 hónapig a világ legboldogabb szülei. Én a mai napig hálás vagyok, hogy ez az apró lélek engem választott az anyukájának és amíg élek büszke leszek az én csodálatos kisfiamra. 

A temetés augusztus 18-án 11 órakor volt. Jöttek a rokonok, barátok, gyülekeztünk. 10 órára Apa ment Botit azonosítani, engem pedig Peti barátunk vitt orvoshoz injekcióért. A környezetem hatására beleegyeztem, hogy nyugtató nélkül nem megyek el a temetésre. Egy fél injekciót kaptam, de utólag be kellett látnom, hogy kaphattam volna egy egészet is. Én ragaszkodtam a félhez, mert nem akartam, hogy annyira kiüssön, hogy azt sem tudjam hol vagyok. Át akartam élni a temetés minden apró részletét, tisztességgel akartam elbúcsúzni. Alig vártam, hogy hazaérjek, hiszen annyira aggódtam Apáért, nagyon féltettem, de tartotta magát. És akkor mondott egy mondatot, ami kicsit furán hangzott, de a lelkemnek mégis egy sebtapaszt jelentett. Tudta, hogy meg fogom kérdezni, hogy milyen volt, de megelőzött. Annyit mondott, hogy ugyanolyan szép Boti, mint mikor élt. Valamiért ez kicsit megnyugtatólag hatott rám és nem csak azért mert, Apának nem kellett újra úgy látni, mint ahogy láttuk utoljára. 

A temetésre kibontott hajjal mentem. Hogy miért fontos ez? Csak nekem volt az. Nem sokkal azelőtt, hogy Boti meghalt úgy alakult, hogy napközben volt lehetőségem hajat mosni. Először csak a törölközős turbánt nézte Boti, hogy mi a manó az a fejemen, de mivel annyira tetszett neki csináltam neki is egyet textilpelenkából. Kacagott mikor meglátta magát turbánosan. Aztán levettem a törölközőt a fejemről és Boti akkor látott először kibontott hajjal. Percekig csak nézett tátott szájjal. Nagyon tetszett neki. Aztán persze rájött a hosszú haj előnyére, mert nagyon viccesen tudtam sikítozni könnybe lábadt szemekkel, mikor épp marokszámra tépte ki a kis csöpp kezeivel a hajamat, amin Ő nagyon kerekeket tudott kacagni. A ruhát is úgy választottam, hogy vajon tetszenék e Botinak. Tudom másnak ez butaság, de nekem ezek nagyon fontosak voltak.

Eljött a perc, amikor indulnunk kellett. Már elég sokan voltak a temetőben, mire mi odaértünk. Itt az a szokás, hogy a ravatalozó ajtaját akkor nyitják, amikor a hozzátartozók megérkeznek. Nem voltam felkészülve arra, ami elém tárult. Egy pici fehér koporsó, előtte az én csodás kisfiam fényképe, ahol a kis göndör fürtjeivel, mosolygödrös kis arcocskájával, a világ legédesebb mosolyával néz rám, a Mickey egér a koporsón... Nem bírtam tartani magam, zokogtam úgy ahogy talán még soha, nem fogtam vissza magam, hagytam, hogy ami ki akar szakadni belőlem az hagy jöjjön. Bementünk és legszívesebben ráborultam volna a koporsóra, de magam sem tudom miért, de nem tettem. Tudom, hogy senki nem szólt volna meg érte. Csak oda mentünk a koporsó mellé, fogtuk, simogattuk, én beszéltem Botihoz, hogy mennyire nagyon szeretjük. Apa fogott végig, azt mondta, hogy próbáljak csak arra gondolni, hogy ez csak a teste, és Boti amúgy is épp az angyalkák szárnyait cibálja éppen, megkopasztva őket. Ez valamennyire segített. Még vártunk, hogy a szertartás megkezdődjön annyi minden kavargott bennem. Az én imádott legidősebb unokaöcsém egy története jutott eszembe, aki nemrég lett rendőr. Ő egyszer azt mondta, hogy amikor "alakiztak", ő úgy terelte el a figyelmét, hogy a tetőn számolta a cserepeket. Én nem cserepet számoltam, hanem fákat, amikor elfogyott a fa, számoltam az ágakat. Láttam, hogy emberek jönnek, megállnak, lehajtják a fejüket, sírnak de igazából alig emlékszem, hogy ki volt ott, csak arra, hogy a lelkemnek milyen sokat jelentett a felismerés, hogy mennyien szerették Botit, ezáltal bennünket, hiszen sokan nem is találkoztak még vele élőben. 

A szertartás nagyon Botihoz méltóra sikerült. A papot soha ilyen szépen nem hallottam beszélni azelőtt, a levelünket is szépen olvasta, bár párszor megakadt, hiszen neki is potyogtak a könnyei. Gyönyörű beszédet írt, amit hallgatva rosszul lettem, gyorsan leültem és imádkoztam. Imádkoztam Istenhez, hogy ha már elvette a kisfiamat, akkor legalább hagyja, hogy méltósággal búcsúzhassak el tőle, engedje, hogy elkísérjem az utolsó útjára. 

A koporsót kézben vitték a sírhoz. Amikor kiléptünk a ravatalozóból nem néztem fel, csak néztem a kisfiam koporsóját, de hallani hallottam a körülöttünk fel-fel zokogó embereket. Nem bírtam végig nézni, ahogy leengedik a koporsót, hátat fordítva neki, bújtam Apához, aki ölelt és ringatott, úgy hogy közbe be fogta a fülem, nehogy halljam a koporsó kongását mikor föld kerül rá. Hangtalanul temették el Botit, elmondások szerint szinte térden állva, óvatosan szórták rá a földet. Egyszer hátranéztem és láttam Mickey egér fejét, át is suhant az agyamon, hogy nem igazán tették túl mélyre. Aztán eljött a pillanat, amikor Apának volt szüksége támogatásra, és minden erőmmel azon voltam, hogy támasza legyek, hogy nyugodtan sírhassa ki magát a vállamon. A szertartás egy imával zárult. Mérges voltam magamra. Hogy miért nem tanultam meg? Aki ismer az tudja, hogy nem vagyok hívő, de hiszek Istenben, nem járok templomba és mint kiderült az imákat sem ismerem. Szégyelltem magam nagyon. 

Aztán jöttek a részvétnyilvánítások. Van akinek a mondatai ragadtak meg bennem, van akinek az arca, van akinek az ölelése. Tisztán emlékszem, hogy mit mondott a barátnőm, akinek alig múltak 1 hónaposak az ikrei, hogyan ölelt az én gyerekkori barátnőm, hogyan ölelt a mi drága gyerekorvosunk, Mónika néni. Emlékszem mit éreztem ahogy megláttam a két kismama barátnőmet, hiszen a temetés előtt megkértem Őket, hogy ne jöjjenek el, mert nem akarom, hogy bármi bajuk legyen, de Ők mégis ott voltak. Emlékszem Apa főnökeire, az illatukra, a kézisekre, sok ismeretlenre, akiket én személy szerint nem ismerek. Igazából bárhová néztem csak barátokat láttam. 

Furcsa volt, hogy még a sírnál, a tűzőnapon álltunk nem éreztem sem meleget, sem hideget. A szertartás idején nem gyötört az allergiám, de amint eljöttünk a temetőből levert a víz és nem győztem tüsszögni. Hálát adtam Istennek, hogy engedte, hogy méltósággal vehettünk búcsút gyermekünktől. Mielőtt elindultunk az étterembe, közelebb mentem a sírhoz. Megsimogattam a fejfát és megígértem neki, hogy másnap jönni fogok hozzá. Idővel ez szokásommá vált. Bármikor kimentünk a temetőbe mindig megsimogattam a fejfát, így köszönve neki. Nemrég elkészült a kis sírja, most már a kis fényképét simogatom és megszakad a szívem minden alkalommal, hogy onnan mosolyog ránk. Nem kellene ott lennie, nem neki kellene ott lennie...

Amikor az ember egyetlen gyermeke meghal, megszűnik Anyának létezni. Nincs többé szerepe. Nem is tűröm azóta sem, hogy Anyának hívjanak. Ugyan Boti anyukája leszek örökké, de mégsem lehetek igazi anya és ez nagyon fáj. Hiszen tudom most már, hogy jöhet bármilyen munka az életembe, az én igazi hivatásom az anyaság. Nekem találták ki, imádtam csinálni, imádtam anya lenni, minden nehézségével együtt. És tudom, hogy jól csináltam, hiszen akkor nem lett volna ennyire boldog a mi kicsikénk. 

Apával nagyon hamar visszaváltottunk egymás becézésére. Nem hívtuk többet egymást Anyának és Apának, maradtunk a régi beceneveknél. Ha véletlen mégis anyának hív, olyan mintha száz kés forogna a szívemben. Úgyhogy a további bejegyzésekben nem fogom említeni Őt Apaként, hanem páromnak, a másik felemnek fogom Őt hívni vagy egyszerűen csak Igornak.

A halotti tor után mindenki hazament. Estére megint csak ketten maradtunk. Ültünk a teraszon, néztem a csillagokat és Botira gondoltam. Meg a jövőnkre. Mi lesz ezután? Ezt a mai napig nem tudom. De azt igen, hogy a mi utunk közös, amin kézen fogva fogunk együtt végig menni. És remélem, hogy nagyon hosszú út áll még előttünk és azt is, hogy ez most már csak boldogsággal van kirakva. Nem tudom, hogy mit szán még nekünk a sors, de azt tudom, hogy Te mindig velünk leszel Kisfiam, és hogy nem lesz olyan nap, amikor ne gondolnánk Rád mérhetetlen szeretettel.

Timi