Csak egy anya vagyok. Egy anya, aki elveszítette a legdrágább kincsét. Egy anya, akinek a kisfia a legszebb Angyalka a mennyországban. Egy anya, aki más hasonló anyáknak szeretne segíteni ezzel a bloggal.
Nem írok bölcsességet, napi jó tanácsokat, mert nem tudok..., csak az érzéseimet a kisfiam halála pillanatától, hogy hogyan éltem meg a történteket, milyenek a hétköznapok, az ünnepek, milyen az élet Botikám nélkül, hogyan változott meg az életem és hogyan változtam meg én is.
Mikor meghalt a kisfiam próbáltam mindenbe kapaszkodni, ami kicsit is segít, hogy mi a normális és mi nem (rettegtem, hogy meg fogok bolondulni), de semmi olyat nem találtam, ami leírja, hogy igen... minden reakcióm normális. Viszont olvastam sok olyat, hogy hogyan bolondult meg, vagy éppen hogyan lett öngyilkos és még sorolhatnám.
Így hónapokkal később értem meg erre, hogy írjak és az jutott eszembe, hogy hány sorstársam lehet, akinek ha egy kicsit is, de segíthetnék ezzel, és talán az én lelkemnek is segíthet, ha kiírom a fájdalmam. A blog folyamatos lesz, de nem rendszeres, a kezdetektől, ki tudja meddig. Egyenlőre összeszedem az eddig történteket, érzéseket, változásokat és folyamatosan fogom írni őket, amennyire a lelkierőm engedi, mert nem mindig megy.
Azt már tudom, hogy ez a fájdalom soha nem fog elmúlni, de egyben biztos vagyok..., hogy örökké a szívemben leszel kisfiam!
Timi
(fotó: Pinterest)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
