Örökké a szívemben

Úton hazafelé a klinikáról csak zakatolt az agyam. Olyan kesze-kusza volt minden. Amikor szóltunk a családnak, barátoknak annyit kértünk, hogy aznap már ne jöjjenek. Ketten akartunk hazamenni, ketten akartunk először belépni a házba, ahol 10 hónapig mi voltunk a világ legboldogabb emberei, illetve 19 hónapig, hiszen már a várandósság alatt is olyan boldogságot éreztünk, hogy család leszünk. 

Már a kapun is remegve léptem be, ahogy közelítettünk a házhoz olyan volt, mintha valami lassított filmet néztem volna. Legszívesebben sarkon fordultam volna és futottam volna ki a világból. Ennél nehezebb csak az volt, amikor már az ajtóban álltunk. Kinyitottuk és az első, amit megláttunk az üres babakocsi volt. Kiabáltam... Ha nincs mellettem Apa, ha nem támaszt meg biztos összeestem volna. Beljebb mentünk a való, kegyetlen igazságba. A nappaliba, ahol a játékok ugyanúgy hevertek, mint mikor bementünk a kórházba, a konyhába az üres etetőszék, az üres járóka, benne a játékokkal, az üres komp, amivel még hétfőn vidáman cirkált a házban. Most meg péntek van és halott. Zokogtam, kiabáltam, toporzékoltam, mert ebbe nem lehet belenyugodni. Csak öleltem a Micimackóját, amin rajta volt még az illata, az a bizonyos finom Boti illat. Térdre rogytam és mindent öleltem, ami csak a kezembe fért, mindent ami Botié volt. Nem tudom, hogy Apának, hogy volt annyi ereje, hogy még engem is pátyolgasson, nyugtatgatott, simogatott, ölelt, holott tudom, hogy az Ő lelke is darabjaira hullott, és pontosan ugyanazt érzi, amit én. Szarul is érzem magam így most visszagondolva, hogy mennyire önző voltam, csak a saját fájdalmammal foglalkoztam, pedig az Ő gyermeke is, nemcsak az enyém. És nem is akármilyen Apuka, minden gyermeknek ilyet kívánnék.

Nem bírtunk otthon maradni, átmentünk a barátokhoz. Ott náluk különös érzés fogott el. Éhséget éreztem. Haragudtam magamra, mi az hogy én éhes vagyok, mikor a legdrágább kincsemet pár órával ezelőtt veszítettem el? Különös az emberi test, bármilyen tragédia is éri az embert, az emberi szükségleteket muszáj kielégíteni. Egész nap nem ettünk semmit Apával, azt a pár szem szőlőcukrot, csokit is muszájból ettük, nehogy kiájuljunk, hiszen a kisfiunknak szüksége volt ránk. Azt az egy szelet kenyeret üresen ettem, alig bírtam letuszkolni a torkomon, de legalább így a remegés abba maradt.

Nem sokáig maradtunk akkor, hazamentünk. Kimerültünk. Apa egész héten éjszakás volt, én napok óta nem aludtam. Az emeleten van a hálószobánk. Együtt aludtunk Botival, majd csak 1 éves kora után szerettük volna külön szobába rakni. Meglátni az üres kiságyat, a mi ágyunkat, ahova magam mellé vettem az utolsó itthon töltött éjszakán, hogy figyelhessem a lázát, azt hittem kiszakad a szívem és a lelkem egyszerre. 

Kézen fogva aludtunk el a kimerültségtől. Az idén már 11 éves évfordulónkat "ünnepeljük". Megfigyeltem, ha az életünk során valami nagyobb baj történt, mindig kézen fogva aludtunk. Félálomba is mindig a másik kezét kerestük, még akkor is fogtuk, mikor háttal voltunk egymásnak. Arra riadtam fel, hogy kiabálok. Kiabáltam, hogy "nincs itt! Hallod Apa?! Nincs itt!!!!!" Sejtettem, hogy ezt az éjszakát nem fogom túlélni nyugtató nélkül. 

Bementünk a helyi sürgősségire nyugtatóért. A bejáratnál összefutottunk a mentősökkel, akik délelőtt rohantak velünk a klinikára. Megköszöntük nekik, hogy küzdöttek a kisfiunk életéért. Látszott az arcukon, hogy ők is tudják azt, amit még akkor csak sejtettünk, hogy itt bizony valakik hatalmas hibát vétettek. Amíg élek emlékezni fogunk rájuk, mármint a mentősökre és a debreceni orvosokra és mély hálát érzek, amiért erejükön felül végezték a dolgukat. Mély hálát érzek, amiért olyan bánásmódban részesültünk, hogy megengedték, hogy bemehessünk még küzdöttek az életéért és foghattuk apró kezeit és kértük, hogy legyen nagyon erős és bátor fiú. Hálás vagyok, hogy méltósággal bántak vele, és hogy méltó körülményt teremtettek, hogy utoljára még egy kicsit hármasban lehessünk. A helyi orvosokat inkább szeretném elfelejteni...egy életre. De erről majd később írok. 

Annyi nyugtatót kaptam, hogy mire hazaértünk már lógott a fejem. Alig bírtam felmenni a lépcsőn. Azonnal elaludtam. Aztán eljött a reggel. Ösztönösen néztem a kiságyat, hogy vajon milyen pozícióba találom, megint körbejárta-e a kiságyat álmában? Néztem, hogy áll-e már, hogy várja mikor veszem ki és mikor reggelizhet végre. Néztem, de nem láttam semmit. Hallgatóztam, hogy mikor hallom meg a kis szuszogását. És akkor jött a fájdalmas felismerés. Hogy én már nem fogom sem látni, sem hallani soha... 

Ébredésünk után nem sokkal, már nem voltunk itthon. Az elkövetkezendő pár hétben egyszerűen 2-3 óránál nem tudtunk több időt itthon lenni kettesben. Hiszen mindenhol az Ő emléke volt, mindenhol Őt kerestük, megszokásból csendesen közlekedtünk, mint amikor szundikált napközben, hogy nyugodtan pihenhessen.

Rengeteget autókáztunk, csak úgy, céltalanul. A halálhírét a facebookra raktuk ki. Ezt láttuk a legegyszerűbb megoldásnak, így is percenként csörgött a telefonunk, hogy igaz-e a hír. Sosem felejtem el, hogy az egyik orvos (mára már úgy érzem mondhatom azt) barátunk hívott fel először, hogy valaki biztos feltörte a facebook fiókomat és, hogy ez csak valamilyen nagyon rossz vicc, ugye? Bárcsak az lett volna...

Hazamentünk és estig otthon voltunk, egész nap jött a család, a barátok. Este 9-ig voltak nálunk folyamatosan, mintha megbeszélték volna váltva egymást. Mindig volt valaki. És ez nagyon jó érzés volt. Ez volt a lehető legjobb, hisz, ha csak ketten lettünk volna még jobban összeomlottunk volna. Csak meséltük újra és újra a történteket. Főként én, hisz a mai napig olyan vagyok, ha valami bánt, arról bizony beszélnem kell. És ez legyen bármi. 

Aztán eljött az este, mi újra kicsit szomszédoltunk, azután újra autóba ültünk és irány bármerre. Bármerre csak ne itthon a csöndbe. Apával számtalanszor átbeszéltük a történteket, napokig rágódtunk (igazából még most is), hogy hogy lehet ez?  Minden percét átbeszéltük oda-vissza, de még mindig nem értjük. Miért? Hogyan történhet ez meg a 21. században? 

Eljött a lefekvés ideje, kellően lefárasztottuk magunkat. Nekem segített egy kis nyugtató, ami kiütött annyira, hogy tudjak aludni. Azt a temetésig minden nap szedtem, ma már csak akkor, ha nagy szükség van rá és csak a leggyengébbet. Féltem, hogy rá fogok szokni, de szerencsére nem így lett. Befeküdtem az ágyunkba, néztem ismét az üres pelenkázót, a kiságyat, a szétszórt játékokat, amikkel utoljára játszottunk, majd felálltam és kimentem a szobából. Képtelen voltam még egy éjszakát ott tölteni. Ott, ahol a legboldogabbak voltunk életünkben. Ahol csak néztük az Apukájával, ahogy köztünk elalszik és hol hozzá, hol hozzám bújik. Olyan boldogok voltunk.

Nagyon sokszor megállok az ajtó előtt, kezem a kilincsen, hogy majd most fogok bemenni, de képtelen vagyok. Próbáltam a temetés előtt, két plédjét össze is hajtottam, bemásztam a kiságyba, hogy a rácsvédőt leszedjem (nem értem el másképp), és akkor megláttam a pici hajszálait, azt éreztem, hogy most fogok meghalni. Összeomlottam. Tényleg ennyi maradt? Egy pár hajszál? Valahogy Apa kiszedett onnan, megkért, hogy soha többé ne csináljak ilyet. Nem értette szegénykém, mi a francot keresek a kiságyban, pedig én tényleg csak a rácsvédőt akartam leszedni. Azóta nem voltam abban a szobában, immáron 5 hónapja, le van húzva a redőny, minden pici cucca oda van rakva, egyszerűen képtelen vagyok bemenni a szobánkba. Biztos eljön majd az idő és azt is tudom, hogy nem halogathatom a végtelenségig. De még hagyok magamnak időt, hiszen még csak nem rég történt, de olyan, mintha 10 éve ebbe a fájdalomban élnénk. Tudom, hogy elpakolni kettőnknek kell. Nekem és az Apukájának. Nem hagyom, hogy más csinálja, hiszen ez is az elengedés egy folyamata lesz. A gyász egy része. De még nem állok rá készen. Még nem... 

Sokan féltettek bennünket, hogy csinálunk magunknak valamit. Igen! Az én fejemben is megfordult. Gondoltam rá, hogy felbattyogok a padlásra és felkötöm magam, mert én Boti nélkül nem tudok élni. De amint látszik nem tettem. Elmondtam Apának ezt a gondolatomat, de csak megsimogatott, hogy, "de, Drágám! Hiszen ki se tudod nyitni a padlásajtót". Ebben is igaza volt, tényleg nem tudom kinyitni. De Ő is tudta és én is, hogy nem fogok semmi őrültséget csinálni. Én ehhez gyenge vagyok. A gondolattól is megijedtem. Szinte féltem saját magamtól. Elszégyelltem magam, hogy miért gondolok ilyenekre, azóta már tudom, hogy ez is egy természetes dolog ilyen esetben. Mármint nem az öngyilkosság, csak az, hogy átsuhan az agyadon a gondolat. Csak Apára gondoltam, hogy engem nem veszíthet el! Támogatnom kell Őt, úgy ahogy Ő engem.

Amikor meghalt a kisfiunk azonnal tudtam, hogy ennél rosszabb már nem jöhet az életünkben. Innentől kezdve csak jó dolgok érhetnek bennünket, hiszen igen durván próbára tett az élet. Az addigi problémák jócskán eltörpültek azóta. Hiszem, hogy leszünk mi még boldogok. Hiszem, hogy innentől kezdve Boti segít nekünk és egyengeti a kis életünket. Hiszem, hogy tudja, hogy a mai napig imádjuk Őt és fogjuk is örökké. És hiszem, hogy fogunk mi még találkozni, egyszer mikor majd a mi időnk is lejár... Akkor újra együtt leszünk, de akkor már örökké...

Timi